A férjválasz

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy királyfi, aki meghallotta, hogy a szomszéd király a lányát férjhez kívánja adni. Természetesen a királylány kezével együtt a fele királyságot is elnyerheti az a kérő, aki kiállja a három próbát, amit a királylány talált ki a kérők kiválogatására.

Mivel a királyfi megélhetési királyfi volt, – 12 bátyja volt –, nem igazán számíthatott arra, hogy egyszer a trónra kerül. A királylányt még senki sem láthatta dajkáin kívül, akik elmondása szerint a napra lehet nézni, de rá nem. Hozzá kell tennünk abban a királyságban a nap mindig a felhők mögött volt elbújva. Az egész országot homály fedte. Úgy is nevezték: Szürkületi Zóna.

Arról is legendák szóltak, hogy milyen kedves és türelmes, szelíd teremtés. Azt hozzá kell tennünk, hogy abban az országban a vaddisznót háziállatként tartották. A dajkák szerint a királylány kész főnyeremény. Nem árt, ha tudjuk, hogy a birodalomban a kaszinók és a lottózók évekkel korábban tönkrementek.

A kis királyfi hát összeszedte minden bátorságát, és bekopogott a palota kapuján.

Csodálkozására az nem volt zárva, belépett hát és körülnézett. Az udvar szépen fel volt díszítve a kérők tiszteletére. Minden olyan ünnepélyes, olyan vendégcsalogató volt, de a királyfinak valami bökte a szemét. Nem látott magán kívül egyetlen más kérőt sem, és nem emlékezett arra, hogy útközben bárkivel is találkozott volna. Meg is rémült, annak gondolatára, hogy talán mindet elveszejtették már előtte, aki sikertelenül próbálkozott. Nyelt hát egy nagyot, és az árkádokon át belépett a palota előcsarnokába. Itt egy hatalmas transzparens hirdette a 3 próbát, a királylány kezét, és a fele királyságot, illetve a 3/4-ed királyságot, mert a táblát időközben átfestették. Szeretett volna erőt gyűjteni, ezért kiabálni kezdett, hátha megláthatja a királylányt, de nem került a szeme elé senki.

Megszólalt viszont egy cérnavékony hang:

-Szerelmetes mátkám! Ha el akarod nyerni a kezem, és azt, ami velem együtt jár, állj ki értem egy próbát a három helyett, mert nincs időm várni, ugyanis ketyeg a biológiai órám. Menj, és reggelre gurítsd fel a pincéből atyám legnagyobb boroshordóját, ami megvan talán 20 akó is!

A királyfi mivel 12 bátyja mindent felzabált előle, nem számított igazán markos legénynek, de azért lement a pincébe. Úgy gondolkodott, hogy kiengedi a bort, és az üres hordót szétszedi, majd dongánként felhozza, és az udvaron újra összerakja. De mivel egy kicsit megéhezett és megszomjazott a hosszú úton, befalatozott, és ivott egy kicsit a borból. Egy kicsit sokat. Nagyon sokat. Aztán elkezdte kiengedni. Aztán a bort is. A gond csak az volt, hogy a pince olyan csepp volt, hogy a sok bor pillanatokon belül elöntötte. Szegény királyfi csak annak köszönhette, hogy megmenekült és nem fulladt bele a borba, hogy kisebb volt a fajsúlya, és a bortenger tetején kisodródott a szabadba.

Másnap reggel fejfájással, és vérben úszó szemekkel visszament a táblához, és elkezdett ordenáré módon üvöltözni – bár ő énekelni szeretett volna – amíg a cérnavékony hangocska újra fel nem csendült:

- Szerelmetes mátkám! Már régen voltam ennyire pipa. A szabályzat szerint most le kellene üttetnem azt a tökfejedet. Tudod, drágám? Nem elég, hogy a feladatot nem hajtottad végre, még milliós kárt is okoztál. De lásd, kivel van dolgod, mindent elfelejtek, ha reggelre kivágod az erdő legnagyobb fáját!

A királyfi danolászva indult az erdőbe, de hamar a torkára fagyott a nóta, amikor meglátta a fát. Húsz ember sem tudta volna körbeérni. Mivel a királyfinak meg kellett tanulnia bátyjai mellett a túlélést, mindig megtalálta azt, hogyan foghatná meg legegyszerűbben a dolog végét. Emlékezett, hogy a legközelebbi barkácsáruházban milyen remek láncfűrészt látott. Vett is egyet kamatmentes hitelre. Feltöltötte, majd nagy lendülettel megpróbálta berántani. Próbálta egyszer, kétszer, tízszer. Leellenőrizte, minden a helyén van-e. Miután átolvasta a használati útmutatót, újra kezdte. Letette a földre, lehajolt, jól megmarkolta a kötél végét, rátaposott a fűrészre, majd lendületet vett, és megrántotta. A hátát. De azt annyira, hogy nem is tudott felegyenesedni. Üvöltött, mint a sakál, de nem hallotta meg senki, mert egyrészt az erdő közepén volt, másrészt meg a föld felé hajolva nem terjedt olyan jól a hang. Hajlott háttal, tyúklépésben megindult a palota felé, de így is csak délre ért oda. Már nem volt kedve énekelni, mert teljesen elment a hangja a folyamatos jajgatástól és káromkodástól.

A cérnavékony hangocska mintha egy árnyalattal idegesebben, de ismét megszólalt:

- Szerelmetes mátkám! Ne várd meg, amíg lemegyek! Ez nem lehet igaz! De mivel annyira vágyom rád öhöm, öhöm – és ekkor megköszörülte a torkát – kapsz egy újabb esélyt. Tiszta lappal kezdhetsz mindent. Úgy veszek mindent, mintha kiálltad volna a próbát. Na mit szólsz? Már csak egy dolgod van, hogy elvedd méltó jutalmad. Tudod, mire gondolok ugye?! De előbb két lóval kihúzatjuk a hátadat, aztán megfürdesz, mert ide érzem a szagodat, pedig a toronyból beszélek.

Így is lett.

A királyfi nem hitte el, hogy ilyen szerencséje van, hiszen nem szokott könnyű élethez otthon. Elindult, hogy megtegye, amit a királylány kért tőle. Elindult a lépcsőn, közben végiggondolta, hogyan fogja letépni a fátylat ifjú kedveséről. Az elkövetkező percek mozzanatait gondosan eltervezte. Eközben elhaladt egy ablak előtt, amelyben egy hosszú, csigaházszerű készülék volt kihelyezve. A vége úgy nézett ki, mint egy megafon. A királyfi bele is kurjantott, de legnagyobb meglepetésére a királylány hangján szólalt meg az eszköz. Egy kicsit elcsodálkozott, de mivel a természet hangja szólította, továbbindult. Ahogy közeledett a torony tetejéhez, repedt fazékhoz hasonló kárálásra lett figyelmes. Először nem lehetett kivenni, mi az, de később rájött, hogy valaki veszekszik. Ahogy egyre feljebb és feljebb jutott, ez a hang úgy vált egyre elviselhetetlenebbé. Elérte az ajtót. Mielőtt belépett volna, kinézett az ablakon. A torony aljában néhány földön fekvő mozdulatlan daliát, és dadának látszó női személyt látott. Ez egy kicsit meglepte, de úgy gondolta, már nincs visszaút. Bekopogott, de nem érkezett válasz. Benyitott hát, de nem látott semmit, mert csaknem teljesen sötét volt. Ebben a pillanatban rávetette magát a királylány, illetve egy nőhöz hasonlító lény, akinek széle, hossza egy volt. Utoljára ilyet a szellemvasútban látott, de akkor még tudott rajta nevetni. Most, hogy rájött, hogy megtalálta a modelljét annak a rémséges figurának, amivel ott az embereket ijesztgetni próbálják, kicsit átértékelte a trónigényét. A humanoid, miután agyontaposott véletlenül egy macskát 60-as lábával, az előbb hallott elviselhetetlen hangon így szólt:

- Szerelmetes mátkám! Szerelmünk gyümölcse most beérhet, a kutyafáját. Hogy a rosseb álljon a füledbe, hogy eddig vakaróztál. A sok buta kérő, és ezek a gyengeelméjű dadusok is mind feladták. Bíztam benne, hogy te vagy az igazi, vagy valami ilyesmi. És ne feledd, nem csak a kezem kaphatod meg, hanem mind a két négyzetkilométer ugart, amiből a királyság áll. Ha te is úgy akarod, én a tied, te az enyém.

A királyfi, aki testnevelésből is fel volt mentve, még elérte a 6.20-as gyorsvonatot. Felpattant rá, hátra sem mert nézni, amíg a nap újra meg nem csillant az ablaküvegen…

NÁ