2010. november 1., hétfő

Szólás szabadsága

Képzeljünk el egy olyan társadalmat,ahol egy szabály van, hogy nincs szabály.
Persze ez így nem igaz, hiszen , ha egy szabály van, akkor már rendszerünk is van, mert rögtön ott a kérdés, hogy mi történhet a szabályok megszegőivel,mivel lehet szankcionálni stb.

Ezeket, ha ismételni szeretnénk, rendszerbe kell foglalni. A rendszer ugyanis a megismételhetőségen alapszik. 

Ez sem igaz teljesen, mert például a méhek táncában sincs ránézésre rendszer,de valójában,maga az rendszer, ha kijelentjük,hogy valami (látszólag) felismerhetetlen módon nem ismétlődik. Ilyen a méhek tánca, amiben még ezen túl is van valami rendszer, mert általában a virágokat keresik. Dögön én még, legalábbis nem láttam méheket.

De kapaszkodjunk vissza a társadalomhoz, mely szabad, ugyanis nem kötik szabályok a működését. Hogy ezt honnan veszem? Látom. Mindent szabad nem? Semmi sem működik,nem? Akkor?

Képzeljük el egy társadalmat, mely rendszert igényel, arra épül. Kiépíti magának, hogy később legyen mire hivatkozni, támaszkodni.
Ez logikus és életszerű is. Rendjén van.

A képzeletbeli társadalmunk rendszerét közösen alkotott és betartandó, kikényszeríthető szabályok alkotják. Az egyszerűség kedvéért, hívjuk ezeket jogszabályoknak. Jogszabályokból felépített rendszeren alapszik hát, a képzeletbeli társadalmunk.

Mindent újólag találtak ki? Nem. Már megismert,kitapasztalt,letisztult modellekre építünk, építenek.

Mivel az ember kétszer ugyanabba a folyóba nem tud belépni, akkor feltételezhetjük, hogy az idő előrehaladtával a korábbi hibánkat nem követjük el újra.

Ha már egyszer eljutottunk addig, hogy minden ember egyenlő és szabad, ha már szabadon hihet, vagy sem,szabadon gondolkodhat,szabadon alkothat véleményt,akkor azért ezt nem árt tiszteletben tartani.
Ez persze csak akkor igaz, ha ezeket az alapvető emberi jogokat egy rosszabb kor szülte, pontosabban ebben a korban fogant meg, hogy később boruljon virágba.

Különösen érdekes ez abban az aspektusból, hogy itt már korábban tesztelt rendszerről van szó. Ha az ókorban már valami működött, és a reneszánsz felelevenítette, majd a polgári forradalmak, később a munkásmozgalom is zászlajára tűzte, akkor talán lehet benne valami.

Magam részéről sokkal keresztényibbnek gondolom, ha az embert, emberszámba veszik, elismerik alapvető jogait,főleg az emberi természettel összefüggő ,abból fakadó tulajdonságok,igények,szükségletek kielégítését szolgáló rendszert,mint a tekintélyelvü kirekesztő,szemforgató,jellemtelen,gyermekded rendszereket.

Amíg nem a legkiválóbbak állnak a tömegek élére,hanem a tömegek élén állók gondolják,hogy bölcsességük,tapasztalatuk,tudásuk,szorgalmuk miatt választották,sőt inkább kijelölték őket,addig nem értünk még Kánaánba, és akkor a keresztény jelzőt a sutba dobhatjuk. Máskülönben a keresztényi jelzőt rendkívül rossz értelemben használják manapság, de ez egy külön értekezés tárgya lehetne.

Annyit azért megemlíthetünk, hogy a kereszténynek lenni nem egyenlő azzal: jó embernek lenni.

Ha valaki keresztény értékek hirdetése mellett tör lándzsát, az pont a más ,eleve kereszténnyé válni képtelen embereket különbözteti meg hátrányosan, és ezzel magát kizárja a keresztények köréből.

Ha a fenti rendszer tévedhetetlen vezetői, nem arra törekednek, hogy a felettük álló, őket az egekig emelő rendszer alapjait képező, jogszabályok buzgó betartását tartja a legfontosabbnak, ekkor visszazuhanhatunk a történelmi időkbe.

Ha alapvető jogok nem érvényesülnek, az baj, szégyen és megengedhetetlen. Ha szándékosan sorvasztják el azokat, szelektálnak, válogatnak, cserélgetnek betiltanak, akkor azt már nekem nem lehet demokráciának nevezni. Ha megmondják, mit gondoljak, mit érezzek, miben higgyek - kereszténység - hány gyereket szüljek, az nem demokrácia.  

Emlékeznek még egy televíziós műsorra? Emlékezzenek arra hogy, megszűnt a “Szólás szabadsága”.

NÁ.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése