Nem érdemes meghalni

Apósom elhunyt a múlt héten. A temetéssel, ügyintézéssel kapcsolatos hercehurcákról nem számolok be. Most nem. Aki veszítette már el közeli hozzátartozóját, abban nem szeretnék kellemetlen emlékeket felébreszteni. 

A gyásznál nagyobb teherként nehezedik az emberre, az a packázás, melyet kegyeleti eljárásnak, temetésnek, halottügyintézésnek hívnak. A legemberibb módon egyébként a semmibevett önkormányzat által üzemeltetett temetkezési vállakozásnál álltak hozzánk. Igaz kicsit túlzásba vitte a három sírásó - urnasírnál(?) - és a két gyászhuszár a hangos, teátrális részvétnyilvánítást. Meg is lett az eredménye. Lekötelezettjeinkké tettük őket, egy kis nyomtatott szabadság segítségével. 

A szeretteink elvesztése erősen a lelki, érzelmi kategóriába sorolható. A gyász feldolgozására, az elhunyt nélküli továbbélésre külön technikákat fejlesztettek már ki. Nem most, nem tegnap, hanem a történelem folyamán. Legutóbbi időkben, persze ennek is ipara lett. Számos könyv, tanulmány, tréning témája, mit és hogyan csináljunk ha gyászolunk.

Komoly szerepe lehet ebben az egyháznak is. Gondolom én. Vagy gondoltam. Igazából nem gondoltam, de amit most tapasztaltam, azzal minden határon túlmentek. 

Elmegy a meggyötört özvegy, hogy abban a templomban, ahová jártak felkérje a papot, a temetésre. Mint tudjuk (tudjuk?) a temetés nem szentségkiszolgáltatás, ezért szabott árai vannak. Mert ugye tudjuk, hogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Akkor pont Krisztus követői (?) dolgoznának ingyen? Megérthetjük az egyház hű szolgáinak is meg kellene élniük valamiből, ha már akkora igény van a munkájukra, hogy üresek a templomok. Aztán abból meg végképp nem tudnak megélni, hogy ingyen ápolják a betegeket a kórházakban. Hogy hol? Hát a mesében?

Szóval a világi papságtól megundorodott és a pusztába vándorolt első szerzetesrendek XXI.századi utódjai (?) alig kérnek 17 000 azaz Tizenhétezer Forintot, hogy egy amúgy is aktuális reggeli misén - tehát nem külön, a családnak is esetleg megfelelő időpontban, hanem a reggeli rutinmisén háromszor elmondták apósom keresztnevét. Aznap a temetésen még arra sem vették a fáradtságot, hogy legalább más könyvből, mást idézzenek, és még az evangélium is ugyanaz volt. 

De a lényeg még mindig nem ez, bár ez már erősen igénybe veszi az ember tűrőképességét. 

Mivel nem ismerték e néven földi pályafutását bevégző hittestvérüket - mert ugyan kit ismernek azokon kívül, akik a seggükbe bebújnak - anyósom volt olyan merész és néhány teljesen hétköznapi adatot diktált be, amit a papnak illett beillesztenie a szertartásba. 

Valami téves felfogás uralkodott el a családban, nevezetesen, hogy jól bánok a szavakkal. Megkért anyósom, írjak néhány keresetlen gondolatot apósomról. 

Az elképzelés az volt, hogy ezt a pap fogja elmondani. Még örültünk is neki, hogy mennyit segíthettünk. 

Úgy hajtottak el, mint a legyet. Szó sem lehet róla, ők ilyet nem mondhatnak el bla bla bla. Mondta mindenzt a ........ nem is tudom mi. Nem hiszem, hogy lelkipásztorsegítő, vagy katekéta, vagy bárki lett volna. Inkább valami ügyintéző. El tetszenek tudni képzelni milyen komoly megoldandó feladatok lehetnek egy plébánián? Egy három fős kisvállalkozásból egy tagot rögtön el is bocsátanának, ha egy plébánia havi munkáját kettő - na jó nem leszek igazságtalan - három napon belül nem tudná elintézni. 

Irány egy másik pap. Az eredmény ugyanez. Meg van tiltva, meg ha hozzá mentünk volna először, akkor sem és durci és hű és há.

Milyen szabály lehet az, melyet ilyen szigorral kell betartani? Mi lehet az oka a szigorításnak? A két percen múlt az „üdvösség"?

Egy teljesen átlagos ember, akinek az IQ szintje a 60-at eléri, már megérti ennek a kérdésnek a fontosságát. És ha a 70-es IQ-val rendelkező főnöke ilyen utasítást adna, akkor sem tartaná be, ezt a kegyetlen szabályt. De egyik plébánián sem látszott a gyászolókon kívül semmiféle megtörtség. Nekik az, hogy lelketlenek, beleérzőkészség nélküliek, érzéketlenek és tapintatlanok, a világ legtermészetesebb dolga volt. Ilyen volt a mise, a temetés, és az egész hozzáállás. Egy nagy nulla. De lehet, hogy inkább mínuszban kellene számolni. 

Remélem a két megtakarított percet a plébános hasznosan töltötte, sikerült ezt a fegyvertényt dokumentálnia, és jelentenie az egyházmegyébe, legalább két órás munka segítségével. 

Remélem a kieső egyházadóval és azzal, hogy egy egész családot sikerült teljesen elszakítani az egyháztól, a maga és az elöljárói felé is megnyugtatóan tudja igazolni, bizonyítani. Remélem, lát okozati összefüggést a taplósága, és aközött, hogy egyszer valaki leköpi egy temetésen. (Most csak a jómodor tartott vissza, hiába na a neveltetés, most mit csináljak)

Remélem, az éves szimpoziumon meg tudják vitatni mitől zsugorodik az egyház holdudvara, a kormány áldásos tevékenysége ellenére.

Remélem, nem irigyek más (új)keresztény egyházak térnyerésére. 

Remélem tudják, hogy ha Jézus feltámadna, ők lennének az elsők akik újra megfeszíttetnék, mert rávilágítana arra a szemétre, ami az eklézsia mélyén lapul.

Egyébként meg nem tökmindegy. Ebben az országban annyi semmirekellő boldogul. Pont ez tűnne fel valakinek. 

NÁ.