Miért nem szeretjük a gyermekeket?

Miért hazudjuk, hogy de igen, meg még mennyire?! 

Valakinek elhalkult már, vagy talán teljesen elnémult a lelkiismerete? Volt valaha? Annak is, akinek a gyerekeit elfogják a plázakommadósok? Akinek otthona egy nevelőintézet? 

Annak is, akit utálnak, mert megszületett? Mert apuka képtelen volt szabályoznia a magömlését, vagy ügyetlen volt gumit húzni, vagy anyuka nem tudott számolni és nem vette be a pirulát? Aki után jó megkapni a támogatást, de jó elinni? Akit 14 éves korára hatszor a rendőr vitt haza? Elfogadhatjuk, hogy bárki is a lelkiismeretére hallgasson ezekben a kérdésekben? 

Mit szólnak ehhez az abortusz mellett kardoskodók? Akik a meg sem született gyermeket védik, vagy akik szavazati jogot is adnának utánuk, de a már megszületetteket mély nyomorban tartják. A gyámhatóság és az ifjúságvédelem karöltve a pedagógusokkal. Talán soha és semmiben nincs és nem volt ekkora összefogás, mint amit a fenti szervek a „felelős“ szülőkkel együttesen alkot. Még ha nem is szándékosan. De még véletlenül sem teszünk semmit, ami a gyerekek javára lehetne. Még a legmostohább család is család és nem nevelőintézet. A megélhetésként végzett nevelőszülői tevékenység - nem nevelés, mert erről döntő többségben szó sem lehet - a hatóságok szemhunyása mellett virágozhat majdnem minden leszakadt régióban. 

Miért nem szeretjük a gyerekeket? Félünk tőlük, irigyek vagyunk rájuk? Útban vannak az önmegvalósításunk felé vezető úton? Emlékeztetnek minket tökéletlenségünkre, kudarcot tükröznek felénk? Egy életünk van? Nekik is! Csak ők még nem dönthetnek a saját sorsuk felől. 

Felőlünk. Még tiszták, romlatlanok, őszinték és igazságosak! 

Ezért rettegünk tőlük. 

Ezért nem szeretjük a gyerekeket. 

Mi már nem lehetünk gyerekek, túl romlottak vagyunk hozzá! 

NÁ