Nekrologféleség

Nagybátyámat kedden temettük.

Öcsikének hívtam. Ez akár muris is lehetne, ha nem egy 57 éves emberről lenne szó.

Nem vagyok könnyű helyzetben, mint ahogy a szertartásmester sem volt. Nekrológot írnék, de nem tudom képes vagyok-e rá. Ismertem-e eléggé? Ő az az Öcsike volt, akinek megismertem? Nem valószínű, mert nem tartottuk a kapcsolatot. Nem romlott meg, csak mondhatni elhidegültünk egymástól. Attól az embertől, akivel több csibészséget követtem el, mint az apámmal, azzal az emberrel, aki megszerettette velem a túrázást, akivel tetőt cseréltünk, akivel együtt barkácsoltunk, bár én nagyon fakezű vagyok. Mindent erőből akarok megoldani. Aztán ha nem megy, odasózok egyet a kalapáccsal. Ő is ilyen volt. Egy kicsit több türelemmel megáldva. Kicsit több türelemmel megáldva. Meg tűzzel. Lobbanékony volt, akárcsak én. Felelőtlen és átgondolatlan is volt néha. 

Néha talán én is, de nem jellemző. Nagyon nem jellemző. 

Talán pont emiatt hidegültünk, ridegültünk el egymástól. 

Akkor kezdődhetett, amikor a szülői házat elkótyavetyélte. Azt soha nem bocsájtottam meg neki és magamnak sem, hogy engedtem, hogy engedékeny voltam. Nem kellett volna, de most már késő és nem azért mert nincs többé.

Vannak emlékképeim, inkább vidámak. Szomorúak nincsenek, inkább szánalmasak. 

Mondhatnám szánalmas volt az élete, de nem mondom. A gondjait sajátos módon oldotta meg. Az 57 év nem véletlen. Tehet róla. És valóban azoknak nehéz akik itt maradtak. Unokájának, lányának, apósának. És nekem is. 

Másról nem szólok. 

Mondhatnám, hogy jól sikerült az élete, de nem mondom. Pedig sok minden hordozza a keze nyomát. Még amit elhanyagolt az is. Az úgy volt elhanyagolva, ahogy ő hanyagolta el. Ettől egyedi.

Rab madár volt, akinek elég hamar megnyesték a szárnyait, lett hát belőle futómadár. Folyamatosan mozgásban volt. Ez éltette. Mintha menekült volna. Ha így volt, megértem. 

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer nekrológot fogok írni róla. Nem illik hozzá, ezért ezt ne is tekintsük annak. Soha nem hittem volna, hogy így lesz vége. Ő az a halhatatlan kategória volt. Volt. Én pedig tévedtem. 

Vele együtt meghalt a múlt egy jelentős darabja. Számomra. 

Újabb kötelékek szakadtak el. Ismét. 

Ha nagymamámhoz megyek a temetőbe, már nem egyedül fogom találni. Ott lesz vele a fia is. 

Gyakrabban fogunk találkozni és békésebben fogunk disputálni, mintha élne. És sokkal kulturáltabban is, hiszen már nem négyszemközt leszünk. 

Mint a régi szép időkben a Torontáli utcában a 25 szám alatt. 

NÁ