2011. július 4., hétfő

Habsburg Ottó emlékére

Valahol félresiklott a történelemtanításom, tanulásom. Valamiért nem éreztem ellenségünknek a Habsburgokat. Nem tudom, hogy abban az időben lehetett-e másként olvasni egy történelemkönyvet, mint ahogy azt elvárták, lehetett-e másként értelmezni a Habsburg dinasztiát ábrázoló, Magyarországon magyarul megjelent relatíve szűkös irodalmat. Ami megjelent én mindent megvásároltam.
Felnőtt fejjel tudom, meg tudom magyarázni magamnak, hogy a magyarsággal lojálisabb királyok is viselhették volna Szent István koronáját. Nem sok háborút indítottak, de azt sorra el is veszítették. Önállóan szinte soha nem voltak képesek győzni. És mégis. Nem tudtam letenni az uralkodóik életét bemutató krónikákat, nem tudtam szívből elutasítani az olykor kegyetlen, vagy kegyetlennek tűnő döntéseiket. 

Tudom, hogyan kerültek hatalomra, hogyan váltak tényezővé Európában és azt is, hogyan darálta maga alá őket is a történelem kereke. 

Nincsenek illúzióim.
Viszont van józan eszem és ez sokszor mindent felülír. 

Az uralkodóikat, uralkodóinkat tetteik alapján ítéltem meg. A tetteket néztem és személy viszonyát, tudatosságát, népek életét meghatározó, sorsfordító cselekedeteik eredményéhez. 

Nem tudom nem méltatni Mária Teréziát, a korát jóval meghaladó II. Józsefet. Nem tudom besöpörni az „állam első számú hivatalnokát” Ferenc Józsefet sem a szőnyeg alá. Meggyőződésem, hogy ha a fia és a helyette kényszerből választott trónörökös Ferenc Ferdinánd nem hal meg idejekorán , egészen másként alakul Európa történelme. 

A felemelkedését Ferenc Józsefnek köszönhető, egykor mélységesen császárhű ellentengernagyunk aktív tevékenységének köszönhetően utolsó királyunk Károly sem okvetlenül a fejlődésünk kerékkötője lett volna. Volna....

De elárulták, mint oly sok kiváló férfiút a történelmünkben. Mi végre?! Magyar átok?! Magyar sors?!

A fia Ottó, aki a ma reggel örökre lehunyta szemét, különösen közel állt hozzám. Ő testesítette meg a múltat és a jövőt összekötő erős kapcsot itt a jelenben. Bár trónigényéről sokáig nem mondott le (Magyarországon sosem) élete jelentős részét abban a reménytelenségben kellett leélnie, hogy amire kiválasztatott, soha be nem teljesedhet. Nem hiszem, hogy a hatalomvágy kínozta volna. A Habsburg-Lotharingiai házra ez egyébként sem jellemző különösebben. Nem despotákból állt, bár volt némely elhibázott lépésük, aminek következtében nem vált könnyebbé az élet az általuk uralt területeken.

Habsburg Ottó tudta hol a helye, mi a dolga és szakadatlanul azon munkálkodott, hogy az eredeti pályáját szárnyak nélkül repülje végig. Ugyanazoknak a népeknek az érdekeiben kívánt eljárni, akik egyébként az alattvalói lettek volna. Őket szolgálta egész életén keresztül. Értük élt. És most kéretik patetikus felhangot nem felfedezni e megállapítás mögött. 

Szakadatlanul dolgozott. Az utazások során is munkával foglalta el magát, így a fiatalokat is megszégyenítő mennyiségű és minőségű feladatot látott el. Pontosan az ő életét szemem előtt tartva, én sem engedek magamnak üresjáratokat.

Gyerekfejjel sokat gondolkodtam, álmodoztam azon, hogy ha esetleg egyszer találkoznék a császár-királlyal, vagy akár a trónörökössel, mit is mondanék neki. Ebben persze volt egy kis kevélység is a részemről. És mint a mesében ez meg is történt. 1990-ben Berlinbe repültünk osztálytársaimmal, amikor az igazgatónk – a mai napig nem tudom miért nekem – szólt, hogy képzeljem el Habsburg Ottó a gépen van. Ha azt gondolják hogy első osztályon, kiemelt helyen utazott tévednek. Ő is a turista osztályon utazott. A repülőtéren elképzeléseim ellenére senki nem várta. Szép türelmesen várta a csomagjait a futószalag mellett, mikor minden bátorságomat összeszedtem és odaléptem hozzá. Mint a kamasz az első randin. Csak hebegtem - habogtam. Méltattam munkásságát, amit nem igazán vehetett komolyan egy olyan fiatal embertől amilyen én voltam, áradoztam, hogy mennyit olvastam a családjáról és hasonló zagyvaságokat, amivel próbáltam magamat az emlékezetébe vésni. Valóban nem mostam két napig kezet.

Fiatalság bolondság.

A német vendéglátóink semmit nem értettek izgatottságunkból ezért bőszen kezdtük magyarázni, hogy hogy ki is ez a nevezetes úriember. Akkor sem tudták. Haragudtam rájuk. De mit számít ez már, ki emlékszik erre....

Kevés képet őrzök, vagy hordok magammal. Azt vallom az agyamnál és a szívemnél nincs jobb fotóalbum. 

Közös fotónk azonban hosszú évek óta az asztalomon áll. 
Azt mondják csak az hal meg akit elfeledtek. 

Én mindig emlékezni fogok rá.

NÁ.

2 megjegyzés:

  1. - Habsburg úr! Kinek fog szurkolni a ma esti osztrák-magyar meccsen?
    - Miért? Kivel játszunk?

    VálaszTörlés
  2. Az asztaláról a kép, amit olyan büszkén mutatott meg nekem! Hozzáfűzte a történetet is! Én élőben hallottam, láttam. Láttam az író lelkesedését. Most már nekem is az emlékeimben él... tovább él.

    VálaszTörlés