Sicc

Nézd csak, hogy iramlik az élet! Sicc a falon zörög, mert a szél fújja. Még látom magam, mikor gyerekként kaptam, ha jól hiszem a Táncsics tér egyik bérházában lakó nőtől, aki apám kollégája volt a tervezőirodán. Csodáltam, hogy ilyet tud készíteni, de ha jól megnézem, valamilyen eszközzel beleégethették a ráskiccelt Siccet a fára, majd kiszínezték.

Csinos kis darab, nem mondom, bár nem ez volt az a kép, melyet órákig bámultam. Ez csak úgy ott lógott a két vaspolc egyikén, amelyekről azt gondoltam, hogy a világ legtöbb játékát tartogatják számomra. És valóban, nekem nagyon soknak tűnt az a mennyiség, ami ott hevert a lakkozott, de ugyanakkor megfelelően le nem csiszolt fadeszkákon.

Most már lassan a gyerekeinket sem érdekli ez a kép. Csaknem 30 éves és senkinek nem kell.

Ők lassan úgy növik ki, hogy a mi emlékeinken nosztalgiázva megvett könyvekből (egyet apám is vett, talán a Brúnó kapitányt, ami pont nem Sicc, de Tankó Béla rajzolta) ismerik azt a macskát, akit be kell, hogy valljam én sem nagyon ismertem. Későn érő típus voltam. Mire megtanultam olvasni, már nem olvastam azokat a könyveket, amelyek most is itt állnak kisebbik lányom polcán. A nagyobbik nem olvasta őket, mert mindig volt valami újabb, pl. Thomas Brezina, én nem olvastam, mert a magyar mondákat faltam helyettük, amelyekből szintén alig emlékszem valamire.

Minden változik, egyedül Sicc állandó a mellőzöttségével együtt. Zörög ha fúj a szél, de máskülönben statikus. Ugyanaz a zsinór, a színe sem fakult ki, de az is igaz, hogy soha nem tettem ki olyan falára a szobának ahol a nap kiszívhatta volna. Mindig fel volt akasztva, de sohasem olyan központi helyen, hogy körbeálltuk volna. Csak az én nyakasságom, a múlthoz való makacs ragaszkodásom miatt van ott, ahol van.

Ki tudja hány bogaram van még. Hány tárgy foglalja feleslegesen más, sokkal fontosabb dolgok helyét, csak azért, mert én látszólag tisztelem a hagyományokat. Ami persze így nem igaz, mert pont én teszek leginkább az „így szoktuk” kritériumra. Nem érdekel hogy szokták. Illetve érdekel, ha bevált módszerekről van szó és nem elcseszett életek megmagyarázásából.

Pedig én is magyarázom az életemet. Azt gondolom, hogy egy-két tárgy visszahozza a bizonytalan múltat amiből csak egy-két foltra emlékszem. Nincs egy összefüggő múltképem. Jelen és jövőképem sem, de ez külön téma. Miért nem tudok elvonatkoztatni magamtól? Ennyire erősen tart az ego?

Bele tudom élni magam mások helyzetébe, bár az éhezéssel, rühökkel, tetvekkel való együttélést nehezen tudom átélni, megélni.

Most azt rovom fel magamnak, hogy valószínűleg jól működik az agyam? De ha ez így van, miért érzem magam ilyen rosszul?

Kevés az emlékem, már ha az emlékek megőrzése mérvadó ennek az érzésnek a kialakításában? Túl sokat megyek szembe a társadalmi elvárásokkal? Nem bírom a folyamatos harcot? Semmiben nem különbözöm hát azoktól, akiktől igyekszem elhatárolni magam és örömmel tapasztaltam, hogy nem érnek a közelembe? Semmiben?

Igen, hajlamos vagyok azt hinni, hogy egyedi vagyok, ami igaz is, mivel mindenki az, ezt is tudom, hogy a nálamnál okosabbnak, felkészültebbnek, tapasztaltabbnak vélt emberek is „csak” emberek és számos problémával küzdenek, de nem tehetek róla, én itt a saját bőrömben érzem magam rosszul.

Elcsesztem az életem, ugyanakkor szerencsés is vagyok.

Egy biztos, az idő múlik, Sicc nem változik.

NÁ.