Nosztalgia

Önmagában engem nem szokott bosszantani, ha valaki nosztalgiázik. Kicsit unom, amikor már bűzlik, hogy dunsztjuk nincs a műsorszerkesztőknek mit is kellene adni a tv-ben, ezért ugyanazt a kedvelt színészkompozíciót szólaltatják meg, akik másról nem tudnak mesélni, mint egy sor olyan egyébként izgalmas dologról, amit a harminc alattiak egyáltalán nem értenek és ilyetén módon nem is néznek. 

Mondom, érdekes dolgokról beszélnek, de az érdeklődésem nekem is alábbhagy, ha már harmadszor hallgatom meg, hogy drága Kállai Feri bácsi, meg a Bajor Gizi, meg a ….

Egyszóval nem a visszaemlékezésekkel, nosztalgiaműsorokkal – tőlem még mehetne az Életet az éveknek is, ha Bajor Ernő bácsi vállalná a vezetést, de azt hiszem az most átmenetileg nem fog menni a feltámadásig – van gondom, hanem azzal, hogy valaki hogyan és mikor emlékszik vissza.

forrás:nomadkodexek.blog.hu

Mert ugye nem bánnám, ha adósaim emlékeznének a fizetési határidőkre, de mondjuk a hitelezőim, vagy a visszafizetés idejében, vagy mértékében tévednének. A dolog szépséghibája, hogy nincsenek adósai, viszont vannak hitelezőim és a fene tudja, hogyan csinálják, de olyan memóriájuk van, hogy az csuda.

Alapvetően nem is ezért ragadtam billentyűzetet, inkább arra a nagyon érdekesen formálódó jelenségre hívnám fel a figyelmet, amit úgy hívnak: szelektív emlékezet (nosztalgia).

A másik jelenség ezzel karöltve jár, úgy hívják szubjektum, a harmadik pedig a legközismertebb és legközkedveltebb : a hazugság.

Ezek így halálos párost alkotnak.

Ha valaki elvesztette volna a fonalat ne essen kétségbe, mindjárt rendet teszek a koponyájában.

Mindannyian voltunk gyerekek, mindannyian követtünk el csintalanságokat – mondjuk én nem – mindannyian ettük a meszet a falról és kiöntöttük a főzeléket a kutyának, hogy utána palacsintát zabálhassunk (én nem).

Ki így, ki úgy emlékszik azokra a mókákra, amiken sokszor, csak a kieszelője (én nem) és a baleseti sebész, valamint a gipszelő fiú tudott felszabadultan, tiszta szívből kacagni.

Szóval kinek a pap, kinek a lelkész, mindenki másképp emlékszik. Vannak azonban alapvető körülmények, például a nyolc általános alapból nyolc évig tartott, az embereknek volt munkája (mondom a gyermekkoromba nyúltam vissza) létbiztonság volt (szubjektív, de azért senki nem hordott magánál gázpisztolyt) kiszámítható jövő (az újság minden héten közölte az autó sorszámát, így pontosan tudhattuk, hogy 2-3 éven belül kaphatunk egy színhibás Wartburgot). Az ég akkor is többnyire kék, a fű pedig zöld volt és nem fordítva, akármit is mondtak, abban az idegesítő bábfilmben (mert akkor még azt is gyártottak).

Aztán 22 évvel ezelőtt a Föld túl közel került a Naphoz, szinte megpörkölődött és olyan történelmi változásokon mentünk keresztül, hogy a fal adta a másikat.

Persze, akkor még senki nem gondolta, hogy idáig lehet süllyedni. Mindenki reményekkel, tervekkel és hatalmas szabadságvággyal volt tele.

A számonkérés, elszámoltatás szelleme nem lengte be a közéletet, pedig ha jól emlékszem, első demokratikusnak mondott választásokon nyertes párt konzervatív értékeket képviselt és ha a vérszomj elöntötte volna, az agyukat, bizony lehetett volna kit és miért. De nem öntötte, elöntötte viszont a privatizáció, aminek be kellett következnie, de nem akkor és úgy. De ezt majd  a történészek is megállapítják, ha már a gazdasági élet szereplőinek nem hiszünk.

Volt ez és volt amaz is, egyszóval szabadság volt. Pontosítok a hétköznapi emberek – mint mi – sokkal nagyobb cselekvési szabadsággal rendelkeztek a hétköznapi dolgokban, mint manapság. Senkinek nem kellett levetnie magát az emeletről, vagy a vonat elé feküdnie, mert nem tudta a törlesztő részleteit fizetni, vagy mert az uzsorások üldözték volna.

Ha valaki nagyon kekeckedni akar, tőlem nevezheti szabadosságnak is, egy biztos mindenki azt mondott (hazudott) amit csak akart.

(Az én megítélésem szerint az azt megelőző időkben sem volt ez teljesen másként, de erről már korábban írtam Hofi kapcsán, ezért erre a vonalra nem térek ki ismét.)

forrás:zsota.blogspot.com

Azt nem vitatom, hogy a lehetőségek korlátozottabbak voltak, de nem tudom van-e lényegi különbség, az elvileg lehetne, de nem tudom teljesíteni, vagy az azért nem lehet, mert nem szabad között. (Utóbbit a Nyugatra utazások során pótolhatta az ember, ahol valóban Paradicsomban érezhette magát a kliens, ellenben a ma üres zsebbel a kirakatok előtt nyálukat csorgatókkal szemben.)

Persze lehet, hogy ezek csak illúziók és csak az én illúzióim, de ez a cikk nem rólam szól.   

A jegyzőkönyvek készítésének nem okvetlenül az a szerepük, hogy a történéséket rögzítsük bennük, hanem, hogy hitelt érdemlő módon rögzítsük. Ennek alapfeltétele, hogy a történések és az azokról készített feljegyzések között ne teljen el sok idő (ezért nem hiszek az evangéliumokban).

Én azt gondolom, hogy az előző rendszerben uralkodó közállapotok részletes és pontos feltérképezését egy legalább középkorú és legalább középfokú végzettséggel rendelkező személynek kellett elvégeznie. Ha ennél idősebb, vagy okosabb volt, az tiszta szerencse. Az élmények, tapasztalatok, tények rögzítését, azonban ebben az esetben is haladéktalanul a rendszerváltást követően meg kellett volna kezdeni.

Ha valaki ilyen jellegű munkát végzett, az ezt publikálta is. Itt első sorban történészekről, szociológusokról és politológusokról beszélek. Lehetett is számos tanulmányt olvasni, ezek azonban a legutóbbi időkig, úgy látszik nem számítottak jelentős munkáknak, mivel....

….mivel mostanában egyre több olyan tanulmánnyal (na nem túlozzunk) találkozom a közéletben, a sajtó oldalain, amitől visszafelé áll a szőr a hátamon. Számolok, számolgatok és nem csalnak a számításaim. Vagy olyanok írják, akik egy percet sem éltek az előző rendszerben, vagy olyanok, akikről fentebb  már beszéltem.

Úgy megírják, hogy én miben és hogyan éltem, hogy a hideg is kiráz. Nekem 17 év tapasztalata áll rendelkezésemre az előző rendszerből.

Ezek többsége beidegződés. Például a rendőr megvéd, az orvos meggyógyít, az eladó ért ahhoz amit árul és kiszolgál, a határon elfogják a szökött bűnözőket, ha tanulok jó munkám lesz és sokat fogok keresni ( olyan, hogy munka nem lesz már meg sem említem), van katonaságunk, aki nem adj Isten, ha kell megvéd, a szülőnek, tanárnak, felnőtteknek igaza van, ha rosszat csinálok megbüntetnek (felkötnek ha ölök).

Most a kemence sutból előbújt nagy mesemondók (Szabó Gyulát ide nem értve) megmondják a frankót, sőt hatalmas tapasztalataikat is felhasználva összehasonlításokat is végeznek. A kedvencem, a ma legnépszerűbb: a monarchia – Horthy – Kádár.

Nem fogok belemenni ezek kritikájába, csak szeretném felhívni a figyelmet, hogy nálunk bizony a gombhoz varrják a kabátot és nem fordítva. „Drága” Kerényi Imre elszólta magát, amikor az egyik milliós mázolmányon díszelgő Széll Kálmánra kérdeztek rá, hogy ő miért és nem volt meggyőző, hogy az egyébként kis jóindulattal középszerű és meghatározó szerepet egyáltalán nem játszó politikus bizony azért került a képre, mert csak. Mert éppen valaki nem tudott más fantázianevet adni a gazdasági ámokfutás részleteit összefogó pakknak.

Nagyon szeretném kérni a felbukkanó prófétákat, ha már 22 évig tele tapasztalattal, tudással tartották a pofájukat, most már ne ugassanak és ne készítsenek összehasonlító tanulmányokat, hogy én miként éltem, mert azt is nehezen nyelem le, hogy a jövőmet elvették (szétb@szták), de a múltamba senki ne ártsa bele magát!

Azt a rohadt sok eszet tetszett volna időben használni, a tudást megvillantani akkor nem lenne hiteltelen az egész színjáték. Nem lenne ez a verejtékszagú kapálózás, hogy akik tévedtek, így (is) igazolják a baromságaikat. Könnyű utólag jósnak lenni!

Nekem (és Nagy Ferónak) senki ne mondja, hogy tévedés volt az életem. Ez szubjektívnek tűnő kérés, pedig nem kérés, hanem követelés. És tetszik tudni miért vagyok ilyen vehemens? Mert nem szeretnék találkozni eleve letompított, lebutított, méltóságuktól megfosztott, alig gondolkodó fiatalok hordáival, akik a hülyeséget fröcsögik és olyan miatt indulnak harcba, amit már 100 éve kivívtak és pont most fosztanak meg minket tőle.

Nem szeretném ha sajnálkozva nézne rám, az akinek téveszméi vannak a tervgazdálkodásról és akinek be lehet adni, hogy az előző rendszer 40 év alatt (egyébként felépített egy országot és üzemeltette is) annyi adósságot halmozott fel, amit 22 év alatt nem tudtunk lefaragni. Nem szeretném, ha egy (az a baj, hogy nem egy) 18 éves embertől kellene megtudnom, hogy nem beszélhettünk Trianonról, mikor igen sőt ha valaki nem tépkedné ki a Tanácsköztársaságról szóló lapokat a történelemkönyvekből, akkor azt is tudhatnák, hogy kvázi ünnepnap volt a Vix jegyzék visszautasítása miatti harc kirobbanása. (március 21.)

Na akkor ki a naiv? Kinek milyen felelőssége van a jövő generációjának nevelésében? Hogyan is lépjünk új, zöld mezőre, ha a másik lábunkkal a zsombékot tapossuk a mocsárban?

Ha nem volt jobb korábban sem, mint most és az rossz volt, akkor most sem jó.

Ha nem jó, ami most uralkodik, tessék változtatni!  

És nem attól lesz jobb, ha most akár a közel, akár távoli múltat pocskondiázzuk.

Előre tekintsünk ne hátra! Vagy kényelmesebb hátra arccal előre haladni?   

NÁ.