2012. október 1., hétfő

Hogyan lesz bárkiből is akármi?

A cím első olvasásra valószínűleg nagyon bugyután hangzik, de ha egy kicsit elmélyedünk a kérdés értelmezésében, talán egészen érdekes megállapításokra juthatunk.
Mindenek előtt a kérdést kell tisztáznom, pontosítanom.

Így hangozna helyesen: mitől lesz a mérnökből mérnök, hogyan válik a gimnazista az évek során jogásszá, orvossá, tanárrá?
A válasz első hallásra pofonegyszerű. De mielőtt azt érezhetnénk, hogy most tipikusan szellemi foglalkozásúakat elemezgetnék egészítsük ki a sort a szakmunkásokkal. Hogyan válik valaki szobafestő-mázolóvá, pékké, cipésszé, lakatossá?
forrás:allcblog.blogspot.com

Talán a második csoport esetében egyszerűbb a válasz: a gyakorlat teszi a mestert, és valóban! A szakemberek szakmájuk gyakorlása során sokkal hamarabb, és sokkal típusosabb formában kénytelenek találkozni, és megoldani a feladatkörükkel kapcsolatos problémákat, és így egyre gyorsabban, egyre kisebb pocséklással, egyre kisebb hibaszázalékkal oldják meg a feladataikat.
Egyet azonban ne felejtsünk el: egy esztergályosnak képesnek kell lennie, egy úgynevezett mestermunkát kiadnia a kezéből – még ha ma talán ezt nem is így hívják – hogy mesterségét segítség nélkül gyakorolhassa.

Nem magányos farkasokat képeznek az egykori szakmunkásképző iskolák utódaiként üzemelő szakképző intézményekben, de az is igaz, hogy nem sok hitele maradt annak a vízvezeték szerelőnek, aki csak mestere szárnyai alatt képes a legelemibb feladatokat is elvégezni.
Az értelmiségi szakmák képviselői körében olyanra nem gyakorta kerülhet sor, hogy pályakezdő ifjú titánt már pályafutása kezdetétől magára hagyják olyan súlyú döntések meghozatalánál, melyek később nehezen orvosolható következményekkel járhatnak.
Nagyon sokáig gyakornokoskodhatnak szerencsés esetben, ám többnyire ezalatt az idő alatt sokszor nem tanult szakmájukat, hanem azzal összefüggő alja munkát végeztetnek velük. Én magam vezetőként többet gyalogoltam, mint azok a munkatársaim, akiknek ellenőrzésével megbíztak. Az első 300 idézés és értesítés mechanikus írógépen, előrotált formanyomtatványon történő kitöltése is ezekhez a beavatási szertartásokhoz tartozott.
Egy orvosnak nagyon sokat kell asszisztálnia, mielőtt műthet egyedül. A mérnök tervrajzait nem az építésvezető látja először, a fogorvos az első vésést nem a betévedt, privát gyermek páciensén fogja elvégezni. Egy autószerelő azonban már a végzését megelőzően is azt a munkát végzi gyakorlat címén, amit később kenyérkereset gyanánt fog végezni. És azért valljuk be: egy rosszul összerakott vagy meg nem javított autóban is meg lehet halni, nem csak egy félrekezelt influenzában.
A példák sorát folytathatnám napestig. Csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy nem iskolai végzettség függő a felelősség! Mégis hajlamosak vagyunk csak a diplomás, esetleg több diplomás szellemi foglalkozásúakat emberszámba venni. Vagy ha másként teszem fel azt a bizonyos akadémikus kérdést, hogy ha valaki megteheti, hogy egy orvoshoz adja a lányát feleségül, akkor vajon egy vájárhoz adja-e? Buta kérdés, de kérdés és nagyon sokan felteszik ám maguknak.

Mitől függ, hogy kiből mi lesz? Pontosabban a címre utalva, hogyan lehet bárkiből bármi? Egyetemi évek során el kell olvasni 15-35 könyvet. Ebből – kara válogatja – természetesen nem az egészet kell visszaadni, csak amit általában a könyv szerzője, maga a tanár lényegesnek tart. Sőt találkoztam már olyannal is, hogy az aláírás feltétele a könyv megvásárlását igazoló számla bemutatása volt. Nem több. Az egyébként is elanyagiasult felsőoktatásra különben is jellemző a pénz centrikus megközelítés. De ez most egy másik téma. Eleve lehetetlen, teljesíthetetlen követelményeket nem támasztanak. A saccolt könyveket 4-5 év alatt megtanulni – kivéve ha nappali tagozatos tanulóról beszélünk, aki mást sem csinál egész nap – egyszerűen lehetetlenség. Aki ezt elhiszi egy szamár. Lehet szerezni emlékképeket, fel lehet benne ismerni összefüggéseket, de megtanulni ezer oldalakat nem lehet vizsgáról vizsgára. Én is levizsgáztam már szóban több mint 2000 oldalnyi joganyagból, mégsem merem kijelenteni, hogy tudom, és azt hogy akkor tudtam, mert nem tudtam, csak a tanárnak elegendő volt a SAJÁT BELSŐ NÍVÓJÁHOZ mérten prezentált reprodukció. Pedig az egyetem nem szól másról – a bulikat nem számítom ide, mert ez is csak a nappali hallgatók kiváltsága – könyveket olvasni, jegyzetelni, majd egy vizsgán visszanyöszörögni valamit belőle úgy, hogy görbüljön. A nappali képzésben vannak szemináriumok, de ezek nagy része is elméleti anyag leadásával telik, mert az előadásokon sokan nem tudják a lényeget kiszűrni. Hogyan is tudnák, hiszen a közoktatás erre sem készíti fel a fiatalokat. Hogyan is lesz tehát valakiből bármi is? Ha ennyin múlik csupán, hogy könyveket olvasgatok, amiket persze nem én válogatok össze, majd félévente az addig hallott, olvasott élményeimből egy összefüggő, értelmes feleletet kísérelek meg adni, akkor az kérem már régen rossz.
Pedig a valóságban így történik.

Ha igazak a hírek és az egykor végzett hallgatók elég nagy hányada azért nem kap diplomát, mert nincs nyelvvizsgája, akkor az azt jelenti, hogy egy nyelvvizsga nehezebb és komolyabb akadályt képez, mint bármely tudomány legnehezebb tárgya. Mert ugye abból sikerült államvizsgázni, sőt szakdolgozatot is védeni, de az a fránya nyelvvizsga meg...
Mindegy, hogy most milyen módszerekkel akarják tisztára söpörni a karok már kitöltött diplomáitól roskadozó Salgo-polcait, az ezen a tényen nem változtat.

Hogyan lesz tehát bárkiből, bármi vagy akár akármi?
Önmagában a tanulás, pontosabban a sikeres vizsgák nem lennének elegendőek, ezért már évtizedek óta pályaalkalmassági mérést is végeznek a felvételizők körében. Vagy nem?
Ha láttunk már gyerekkel bánni nem tudó, uram bocsá' azt gyűlölő tanárt, a beteget megvető ápolót, a vértől iszonyodó orvost, szenvtelen, halvérű csak tekintélyben mosakodni hajlandó jogászt, akkor úgy hiszem ez a felvetés sem ingathatta meg a könyvek és a magolás kapcsolatánál az olvasón eluralkodó pesszimizmust.
Talán a filozófusokon kívül nincs olyan kar, ahol meg kellene tanulni érvelni. A jogászoknál szoktak rendezni perbeszéd versenyeket, de nem látszik, hogy ez intézményesülne. A lényegtől messze el nem sodródva: hosszú-hosszú egyetemi évek alatt egyszer sem kell kifejtenie véleményét a hallgatóknak vagy ha kell akkor a tanár a saját elméletét kívánja a beadandó dolgozatokban visszaolvasni. Vitakultúra már csak azért sem alakulhatott ki, mert az emberek döntő többsége nem képes álláspontja mellett vagy annak ellenére érvelni.

Itt vita nincs, csak veszekedés és sértődés. Valaki hamis képpel mutatkozik a minden napokban. Rosszul alkotott magáról véleménye befolyásolja nem csak munkája gyakorlása közben, hanem a minden napi döntéshozatalait is, károsan, kedvezőtlenül befolyásolja-befolyásolhatja.
                 forrás:hirado.hu                          
                                          
A legnagyobb problémát nem is abban látom, hogy a magyar képzésben nem kíváncsiak arra, hogy rátermett-e a diák arra a bizonyos szakmára, hivatásra, hanem azt, hogy mindezt megmutassák. Itt kérem mindenki csak morog az orra alatt, dünnyög, elégedetlenkedik, de az őt érintő problémáit, gondjait nem képes megfogalmazni, annak érvényt szerezni és ezt nem a jelenleg hatályos jogszabályok hézagainak tulajdonítom, hanem sokkal inkább annak, hogy nem vagy alig tudják gondolataikat megosztani. Nem tudnak hallgatni, sem meghallgatni és így meg sem hallják azt, amiből táplálkozhatnának, épülhetnének. Hozzá természetesen semmit nem olvasnak, mert ha olvasnának lenne képzetük erről és arról, s azok újabb kérdéseket vetnének fel, és akiknek kérdéseik vannak, azok keresik a választ is. Általában.

Esetünkben nem beszélhetünk erről.

Véleményem szerint, csak hosszú évek alatt, a szakmájukban dolgozó - tehát példának okáért a földrajz-rajz szakos tanár, aki nem tanít éveken át földrajzot, az ebben a kérdésben nem kompetens – szakmai előmenetelük és belső igényük kielégítése érdekében magukat továbbképző, a saját mesterségében elmerülő embereket lehet ennek vagy annak nevezni. Maga a végzettség elnevezés félrevezető mind a külvilág, mind a személynek saját magának. Egészen egyszerűen a nem praktizáló labororvos nem orvosa hétköznapi értelemben, persze a végzettségét nem vitatom. De legalább annyira sután hangzik, mintha egy kereskedővé avanzsált kőművest „Kőműves úrnak” szólítanánk, ahogy „Doktor úrnak” vagy „Doktornőnek” szólítjuk (nem ez nem jó példa), „Tanár úrnak” szólítanánk a szintén nem tanító egykori pedagógiai szakos végzettséget szerző leendő, ám hamvában holt tanerőt.
Aggasztónak tartom, hogy sem bemeneteli, sem kimeneteli feltételként nem határozzák meg a logikus érvelés képességét vagy legalábbis a retorikát, bár ebben az értelemben a kettő fogalmilag ugyanaz. Sem szóban, sem írásban nem látom, hogy a lakosság szélesebb tömegei nehézség nélkül ki tudnák magukat fejezni érettségi ide vagy oda, pedig legalább ez lenne az a szint, ami garantálná, hogy ne megverjük, legyőzzük egymást a mindennapokban, hanem meggyőzzük és esetleg hagyjuk magunkat is meggyőzni.
De ebben az országban nem lehet úgy győzni, hogy más ne veszítsen.


NÁ.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése