Nyáron egy gyorsétterem
teraszán 2x2 csinibabával, valamint hasonló sorsüldözött
férfival ültünk együtt, de természetesen külön-külön
asztaloknál. Mi voltunk a legtöbben, mi fogyasztottuk a legtöbbet
és mi csináltuk a legnagyobb szemetet. Már csak praktikus
megfontolásokból evés közben is oda-odaléptünk a kb. 2 méterre
álló szemeteshez és a már nem használt papírdobozokat,
poharakat bedobtuk, hogy jobban férjünk az asztalon. Jövőnk
zálogai igen eleresztve pénzzel – annál inkább egoval –
gyönyörködött tökéletességükben és nyammogtak egy-egy
szendvicset. Ebben az étteremben mindent bedobozolnak, ha viszi
magával az ember, ha nem. Egyszer csak egy huncut szellőcske az
asztalon heverő papírdobozaikat és szalvétáikat felkapta és
lefújta a földre. A lányok, ahogy a nagy könyvben meg van írva,
csak ültek és nézték bénán az egész jelenetet.
Nem szeretnék légtornász
lenni abban a cirkuszban, ahol ők az elkapó emberek, mert már az
első próbán halárra zúznám magamat. Annak rendje s módja
szerint meg sem kísérelték a szemetet elkapni. Hagyták hadd
görgesse a szellőcske tovább és tovább. Én először azt hittem
rosszul látok. De nem! A lányok, mintha mi sem történt volna,
felálltak és a szemét irányába indultak, de nem azért, hogy
összeszedjék azt, hanem mert abban az irányba elterülő parkolóba
épp megérkezett az alfa hím, és ugye jelenésük volt mustrára.
Az agyam elborult és azt gondoltam mindenkinek az lesz a legjobb, ha
én most elmegyek és szemetet szedek, mert nem bírtam elnézni a
földön kergetőző papírfecniket. Szinte velem egy időben állt
fel kisebbik lányom, mentségére legyen mondva még csak akkor
töltötte be a kilencedik évét, és jött velem szemetet szedni.
Egyébként kiderült, hogy alapból ő is odaindult, mert nála is
kiverte a biztosítékot az eset. Összeszedtük egy szót sem szólva
a nyálukat csorgatva bámuló két lánynak. Próbáltunk napirendre
térni a dolog felett, de nehezen ment, mivel másik két lány is
indult, igaz ők a parkoló másik sarkába – de az asztalon hagyva
étkezésük nyomait. Ezzel egy időben elindult a férfi is, aki a
pille palackot hagyta az asztalon úgy, hogy még volt benne két
nyeletnyi (ennyit meg már minek hagy meg). Fene gazdag időket
élünk, na ezt kell ismerni! A rakoncátlan szellő ezeket az
ottfelejtett dobozokat és egyéb papírhulladékokat is felkapta és
szétszórta a földön. Pár perc alatt mindent összeszedtünk.
Végeztünk és induláshoz készülődtünk. A hátamon éreztem az
első lánygárda szúrós-gúnyos szempillantását. Megkérdeztem
az étteremben dolgozókat, hogy ez mennyire gyakori náluk, vagy ide
belépési feltétel a bunkóság. Először szabadkozni kezdetek,
mivel azt gondolták a szolgáltatásukkal nem voltunk megelégedve,de
aztán beletörődve mondták, hogy mindennaposak a hasonló esetek,
azzal a különbséggel, hogy hozzánk hasonló úttörő-cserkészek
nem szedik össze helyettük a szemetet.
Miután elindultunk a
kocsival, a még mindig a parkolóban seggét meresztő két csaj és
az alfa hím, egy gúnyos dudával próbálta szánalmas létükre
felhívni a figyelmet. Sikertelenül. Remélem nem betegedtek bele,
hogy mellőztük személyüket a pozitív kicsengésű délutáni
beszélgetéseinkből.
forrás:csaladilap.hu
Második eset: Ez már
itthon történt, a saját városunkban, de szolgáljon
bizonyítékaként annak, hogy a bunkóság tértől és időtől
független. Éppen a parkolóban, a kocsiban ülve vártam csepp
családomat. Mellettem egy Škoda 120-as parkolt. A jobb ablaktörlője
alá valami elvetemült gazember egy szórólapot dugott elég
megátalkodott módon. Kisvártatva megérkezett az autó idős
gazdája, egy mankóval is nehezen mozgó nénivel, aki gondolom a
felesége lehetett. A bácsi a legnagyobb könnyedséggel,
magabiztossággal, eleganciával keresztbe a motorháztető felett
átnyúlva két ujjával kipöckölte a lapocskát a földre.
Éreztem, hogy a sors keze rendelt engem akkor és oda. Kiszálltam,
felvettem és mosolyogva annyit mondtam, hogy nekem nem terhes a
szemetesbe kidobni. Azt a szitokáradatot, amit rám zúdítottak
mindenkinek a képzeletére bízom. Voltam saját neméhez vonzódó,
magát pénzért áruló, nem okos embertől kezdve, az igába
fogható állatokon át minden. Én már kissé ziláltabban
kérdeztem vissza, hogy jól van-e, de erre sem kaptam értelmes
választ. Talán annyit habogott, hogy nem ő tette oda azt a papírt.
Majd tolatás közben, hátra nem nézve az ablakot letekerve, még
üvöltözött velem. Pusztán a közlekedés biztonsága érdekében
elküldtem a szexuális szolgáltatásait szintén pénzért áruló
jó édes mamájába, mire megrettent és elhajtott. Amit még fontos
megjegyeznem, hogy a fél lábbal már a sírban lévő felesége,
vagy ismerőse, akit szállított szintén csatlakozott
vegzálásomhoz. Az egész esetet többen is látták a parkolóban
és rosszallóan csóválták a fejüket, amiből én arra
következtetek, hogy kialakult egy úgynevezett negatív értékítélet
és nem az én irányomban. Ezt az árnyékban álldogáló
autóstársakkal meg is beszéltük, dióhéjban.
A harmadik eset egy
hipermarket parkolójában történt, ahol most kivételesen egy
egyre növekvő kisebbséghez tartozó horda indult, nagy
valószínűséggel fosztogatni – mivel előreküldtek egy
megfigyelőt, aki kisvártatva mosolyogva jött vissza, hogy nem lesz
semmi gond, mert a szőke biztonsági őr van szolgálatban.
Természetesen ez csak feltevés részemről és egyáltalán nem
befolyásol, hogy konkrét tudomásom van arról, hogy ebben az
üzletbe előszeretettel járnak ugyanahhoz a nemzetiséghez tartozó
embertársaink lopni. Ez nem is meglepő, hiszen szerencsés módon
sikerül a fent említett honfitársaink tömbösített
lakókörnyezetének epicentrumában kialakítani ezt az áruházat.
Nem emlékszem az utolsó 10 vásárlásomból olyanra, hogy vagy
koldus, vagy guberáló, vagy sörös dobozokat gyűjtögető és
leadni szándékozó, vagy üveget zsákszámra visszahozó elemekkel
ne találkoztam volna. Persze szép dolog a környezettudatos
gondolkodás. A csapat egésze bevonult vásárolni, majd rövid idő
múlva már a kocsim orra előtt itták a sört. Ez ugye önmagában
is szabálysértés, de abban az országban, ahol egyébként is
minden rendben megy és nincs más nagyobb gond, mint ez, úgy
gondoltam a rendőrség nem okvetlenül fog a helyszínre küldeni
egy járőrpárost, hogy a papírmunkát elvégezzék.
A történet nem ezért
érdekes. Két gyönyörű, dinnyehasú, 40 fokban is pulóvert
viselő, ezért szétfövő honfitársunk látni engedte, milyen
szépen fejlődtek a semmittevés közben. Iszogattak, iszogattak és
mikor végeztek az egyikőjük vállból indított távol dobást
alkalmazva szabadult meg 5 grammnyi terhétől. Én nem okulva az
öreg bácsival vívott harcból, kiszálltam és összeszedtem a
dobozt, egy hempergő nylonzsákkal együtt. És kérem, most jön a
csoda! Attól a pillanattól kezdve, hogy lehajoltam a dobozért, az
egykori tulajdonosa folyamatosan vigasztalt szavaival ilyesféleképp:”
Ne csinálja már főnök, felveszem én, nem azért dobtam el, hanem
annak a …......., aki majd felszedi, mert ezt gyűjtik, tetszik
tudni és én is ki tudtam volna dobni, de....”
Egyszer szabadkozott
valaki a három esetből!
Egyszer ugye teljes
közöny egy kis cikizéssel, másodszor leugattak egy az egyben. (
Arra azért kíváncsi voltam, hogy az én alkatommal, ha nem egy
ilyen galamblelkű embernek szól így vissza, hány darabra tépték
volna szét.)
Harmadszorra, egy olyan
ember próbálta menteni a menthetőt, akikre egykettőre rásütjük
az igénytelen, koszos, mocskos, bunkó jelzőket.
Ez a kis bejegyzés nem
a fajok közötti háborúról, a nemzetiségek megbékéléséről
szólt. Csupán nem túl kellemes élményeimet osztottam meg.
Különösebb konklúziót levonni ezekből nem akarok, mert az a
társadalom, ahol így állnak az emberek a szemét kérdéséhez, az
gyakorlatilag már nem egy társadalom, mert abban a szótő a társ
lenne, ami, ha ügyesen forgattam a tollat, egyértelműen kitűnt,
nagy ívben le volt sz@rva.
Az igénytelenségnek,
beképzeltségnek az önérdek érvényesítésnek ilyen förtelmes
példáival, megjelenési formáival én személy szerint,
koncentráltan, minden nap nem találkozom. De ha látok ilyet, az
eléggé mélyen bevésődik és hajlamos vagyok arra, hogy azt
gondoljam: aki erre képes volt, képes az nagyobb disznóságra,
aljasságra, gonoszságra is.
Igazából már nem is
reménykedem, hogy lesz egyszer másként, holott meg vagyok győződve
róla, hogy lehet másként.
Legfeljebb csak tágas e
hazában várat magára a megvalósítása.
NÁ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése