2012. október 3., szerda

Kalandozásaim Hulladékországban

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a szemét a kedvenc témám – korábban már többször írtam róla akár ezen a blogon, akár más sajtóorgánumokban – szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy nem az. Engem a szemét a vele való bánásmód oldaláról érdekel csupán. Három esetet, három alkalmat fogok elmesélni most.

Nyáron egy gyorsétterem teraszán 2x2 csinibabával, valamint hasonló sorsüldözött férfival ültünk együtt, de természetesen külön-külön asztaloknál. Mi voltunk a legtöbben, mi fogyasztottuk a legtöbbet és mi csináltuk a legnagyobb szemetet. Már csak praktikus megfontolásokból evés közben is oda-odaléptünk a kb. 2 méterre álló szemeteshez és a már nem használt papírdobozokat, poharakat bedobtuk, hogy jobban férjünk az asztalon. Jövőnk zálogai igen eleresztve pénzzel – annál inkább egoval – gyönyörködött tökéletességükben és nyammogtak egy-egy szendvicset. Ebben az étteremben mindent bedobozolnak, ha viszi magával az ember, ha nem. Egyszer csak egy huncut szellőcske az asztalon heverő papírdobozaikat és szalvétáikat felkapta és lefújta a földre. A lányok, ahogy a nagy könyvben meg van írva, csak ültek és nézték bénán az egész jelenetet.
Nem szeretnék légtornász lenni abban a cirkuszban, ahol ők az elkapó emberek, mert már az első próbán halárra zúznám magamat. Annak rendje s módja szerint meg sem kísérelték a szemetet elkapni. Hagyták hadd görgesse a szellőcske tovább és tovább. Én először azt hittem rosszul látok. De nem! A lányok, mintha mi sem történt volna, felálltak és a szemét irányába indultak, de nem azért, hogy összeszedjék azt, hanem mert abban az irányba elterülő parkolóba épp megérkezett az alfa hím, és ugye jelenésük volt mustrára. Az agyam elborult és azt gondoltam mindenkinek az lesz a legjobb, ha én most elmegyek és szemetet szedek, mert nem bírtam elnézni a földön kergetőző papírfecniket. Szinte velem egy időben állt fel kisebbik lányom, mentségére legyen mondva még csak akkor töltötte be a kilencedik évét, és jött velem szemetet szedni. Egyébként kiderült, hogy alapból ő is odaindult, mert nála is kiverte a biztosítékot az eset. Összeszedtük egy szót sem szólva a nyálukat csorgatva bámuló két lánynak. Próbáltunk napirendre térni a dolog felett, de nehezen ment, mivel másik két lány is indult, igaz ők a parkoló másik sarkába – de az asztalon hagyva étkezésük nyomait. Ezzel egy időben elindult a férfi is, aki a pille palackot hagyta az asztalon úgy, hogy még volt benne két nyeletnyi (ennyit meg már minek hagy meg). Fene gazdag időket élünk, na ezt kell ismerni! A rakoncátlan szellő ezeket az ottfelejtett dobozokat és egyéb papírhulladékokat is felkapta és szétszórta a földön. Pár perc alatt mindent összeszedtünk. Végeztünk és induláshoz készülődtünk. A hátamon éreztem az első lánygárda szúrós-gúnyos szempillantását. Megkérdeztem az étteremben dolgozókat, hogy ez mennyire gyakori náluk, vagy ide belépési feltétel a bunkóság. Először szabadkozni kezdetek, mivel azt gondolták a szolgáltatásukkal nem voltunk megelégedve,de aztán beletörődve mondták, hogy mindennaposak a hasonló esetek, azzal a különbséggel, hogy hozzánk hasonló úttörő-cserkészek nem szedik össze helyettük a szemetet.
Miután elindultunk a kocsival, a még mindig a parkolóban seggét meresztő két csaj és az alfa hím, egy gúnyos dudával próbálta szánalmas létükre felhívni a figyelmet. Sikertelenül. Remélem nem betegedtek bele, hogy mellőztük személyüket a pozitív kicsengésű délutáni beszélgetéseinkből.


forrás:csaladilap.hu

Második eset: Ez már itthon történt, a saját városunkban, de szolgáljon bizonyítékaként annak, hogy a bunkóság tértől és időtől független. Éppen a parkolóban, a kocsiban ülve vártam csepp családomat. Mellettem egy Škoda 120-as parkolt. A jobb ablaktörlője alá valami elvetemült gazember egy szórólapot dugott elég megátalkodott módon. Kisvártatva megérkezett az autó idős gazdája, egy mankóval is nehezen mozgó nénivel, aki gondolom a felesége lehetett. A bácsi a legnagyobb könnyedséggel, magabiztossággal, eleganciával keresztbe a motorháztető felett átnyúlva két ujjával kipöckölte a lapocskát a földre. Éreztem, hogy a sors keze rendelt engem akkor és oda. Kiszálltam, felvettem és mosolyogva annyit mondtam, hogy nekem nem terhes a szemetesbe kidobni. Azt a szitokáradatot, amit rám zúdítottak mindenkinek a képzeletére bízom. Voltam saját neméhez vonzódó, magát pénzért áruló, nem okos embertől kezdve, az igába fogható állatokon át minden. Én már kissé ziláltabban kérdeztem vissza, hogy jól van-e, de erre sem kaptam értelmes választ. Talán annyit habogott, hogy nem ő tette oda azt a papírt. Majd tolatás közben, hátra nem nézve az ablakot letekerve, még üvöltözött velem. Pusztán a közlekedés biztonsága érdekében elküldtem a szexuális szolgáltatásait szintén pénzért áruló jó édes mamájába, mire megrettent és elhajtott. Amit még fontos megjegyeznem, hogy a fél lábbal már a sírban lévő felesége, vagy ismerőse, akit szállított szintén csatlakozott vegzálásomhoz. Az egész esetet többen is látták a parkolóban és rosszallóan csóválták a fejüket, amiből én arra következtetek, hogy kialakult egy úgynevezett negatív értékítélet és nem az én irányomban. Ezt az árnyékban álldogáló autóstársakkal meg is beszéltük, dióhéjban.

A harmadik eset egy hipermarket parkolójában történt, ahol most kivételesen egy egyre növekvő kisebbséghez tartozó horda indult, nagy valószínűséggel fosztogatni – mivel előreküldtek egy megfigyelőt, aki kisvártatva mosolyogva jött vissza, hogy nem lesz semmi gond, mert a szőke biztonsági őr van szolgálatban. Természetesen ez csak feltevés részemről és egyáltalán nem befolyásol, hogy konkrét tudomásom van arról, hogy ebben az üzletbe előszeretettel járnak ugyanahhoz a nemzetiséghez tartozó embertársaink lopni. Ez nem is meglepő, hiszen szerencsés módon sikerül a fent említett honfitársaink tömbösített lakókörnyezetének epicentrumában kialakítani ezt az áruházat. Nem emlékszem az utolsó 10 vásárlásomból olyanra, hogy vagy koldus, vagy guberáló, vagy sörös dobozokat gyűjtögető és leadni szándékozó, vagy üveget zsákszámra visszahozó elemekkel ne találkoztam volna. Persze szép dolog a környezettudatos gondolkodás. A csapat egésze bevonult vásárolni, majd rövid idő múlva már a kocsim orra előtt itták a sört. Ez ugye önmagában is szabálysértés, de abban az országban, ahol egyébként is minden rendben megy és nincs más nagyobb gond, mint ez, úgy gondoltam a rendőrség nem okvetlenül fog a helyszínre küldeni egy járőrpárost, hogy a papírmunkát elvégezzék.
A történet nem ezért érdekes. Két gyönyörű, dinnyehasú, 40 fokban is pulóvert viselő, ezért szétfövő honfitársunk látni engedte, milyen szépen fejlődtek a semmittevés közben. Iszogattak, iszogattak és mikor végeztek az egyikőjük vállból indított távol dobást alkalmazva szabadult meg 5 grammnyi terhétől. Én nem okulva az öreg bácsival vívott harcból, kiszálltam és összeszedtem a dobozt, egy hempergő nylonzsákkal együtt. És kérem, most jön a csoda! Attól a pillanattól kezdve, hogy lehajoltam a dobozért, az egykori tulajdonosa folyamatosan vigasztalt szavaival ilyesféleképp:” Ne csinálja már főnök, felveszem én, nem azért dobtam el, hanem annak a …......., aki majd felszedi, mert ezt gyűjtik, tetszik tudni és én is ki tudtam volna dobni, de....”
Egyszer szabadkozott valaki a három esetből!
Egyszer ugye teljes közöny egy kis cikizéssel, másodszor leugattak egy az egyben. ( Arra azért kíváncsi voltam, hogy az én alkatommal, ha nem egy ilyen galamblelkű embernek szól így vissza, hány darabra tépték volna szét.)
Harmadszorra, egy olyan ember próbálta menteni a menthetőt, akikre egykettőre rásütjük az igénytelen, koszos, mocskos, bunkó jelzőket.
Ez a kis bejegyzés nem a fajok közötti háborúról, a nemzetiségek megbékéléséről szólt. Csupán nem túl kellemes élményeimet osztottam meg. Különösebb konklúziót levonni ezekből nem akarok, mert az a társadalom, ahol így állnak az emberek a szemét kérdéséhez, az gyakorlatilag már nem egy társadalom, mert abban a szótő a társ lenne, ami, ha ügyesen forgattam a tollat, egyértelműen kitűnt, nagy ívben le volt sz@rva.
forrás: ujakropolisz.hu

Az igénytelenségnek, beképzeltségnek az önérdek érvényesítésnek ilyen förtelmes példáival, megjelenési formáival én személy szerint, koncentráltan, minden nap nem találkozom. De ha látok ilyet, az eléggé mélyen bevésődik és hajlamos vagyok arra, hogy azt gondoljam: aki erre képes volt, képes az nagyobb disznóságra, aljasságra, gonoszságra is.
Igazából már nem is reménykedem, hogy lesz egyszer másként, holott meg vagyok győződve róla, hogy lehet másként.
Legfeljebb csak tágas e hazában várat magára a megvalósítása.

NÁ.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése