Az MTI jelenti?

„Nem lehet felelőtlen tettként értékelni a 2. magyar hadsereg Don-kanyarba küldését. Ma már tudjuk, hogy a katonák a fronton mindent megkaptak, amit a korabeli ország adhatott - mondta Fodor Pál, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont (MTA BTK) főigazgatója az 1943. januári doni áttörés 70. évfordulója alkalmából rendezett konferencián kedden.

Szavai szerint itt az idő, hogy reális képet véssünk a köztudatba a Don-kanyarban zajlott hadi eseményekről. Rámutatott: a trianoni békediktátum korrekciója csak német és olasz segítséggel jöhetett létre, ezért a magyar politikai vezetés nem tehette meg, hogy ne vegyen részt a németek oldalán a Szovjetunió elleni harcban.

Az MTA BTK, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont és a Magyar Történeti Társulat rendezvényén Fodor Pál elmondta: ettől függetlenül az 1943 elején történtek "a magyar történelem leggyászosabb eseményei közé" tartoznak, ezek tanulságait pedig elemezni kell, "hogy ügyesebben alakítsuk jelenünket és jövőnket".

Fodor Pál bejelentette, hogy az MTA BTK a HM Hadtörténeti Intézettel délben együttműködési megállapodást ír alá a további kutatások koordinálására.

Szakály Sándor: Nem semmisült meg a hadsereg

Szakály Sándor történész professzor felhívta a figyelmet arra: a közhiedelemmel ellentétben nem verték szét a 2. magyar hadsereget és az nem semmisült meg hetven évvel ezelőtt a Don-kanyarban. Elmondta, kutatásai szerint a doni áttörésben 42 ezer magyar katona halt hősi halált vagy tűnt el, ennek kapcsán 28 ezer Magyarországra visszaszállított sebesültje volt a magyar hadseregnek, valamint ekkor a szovjet híradások szerint 26 ezer magyar hadifoglyot ejtettek.

A történész arról is beszélt, hogy összességében, a később kiküldött utánpótlással együtt mintegy 250 ezer magyar fordult meg a Don-kanyarban 1942-1943-ban. Utalt arra, hogy a román határ mentén is állomásoztattak magyar katonákat, félve egy esetleges magyarok elleni román támadástól.

Kiemelte, az utókor közvélekedésével ellentétben az előírásoknak megfelelően mindennel felszerelték a 2. magyar hadsereget, amely "megkapott mindent, amit meg lehetett kapni". A hadseregben a munkaszolgálatosok mintegy 10 százalékot tettek ki és kötelességévé tették minden tisztnek, hogy "takarékoskodjanak a magyar vérrel" - tette hozzá.

Még mindig kerülnek elő új források

Kovács Vilmos, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka rámutatott: képes albumot jelentettek meg a napokban a Don-kanyar harcairól, ennek javarészt eddig még nem publikált anyagát a múzeum fotóarchívumából vették és színes felvételek is vannak köztük.

Hangsúlyozta: a tudománynak többféle szempontból is fel kell tárnia a történéseket és több szegmensét kell megvizsgálni a történeti forráshalmaznak, amelyből szintézist kell létrehozni. Megjegyezte, hetven év után is kerülnek elő történeti források különböző levéltárakból.

Szita Szabolcs, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója arról szólt, hogy a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum "építi a nemzeti emlékkultúrát". Szavai szerint ez az intézmény olyan szolgálatot teljesít, amely elősegíti, hogy "végre (...) tisztán lássuk a tényeket".

Kitért arra, hogy a munkaszolgálatosok történetének feldolgozására további terveik vannak, ezenkívül van jövőképük az intézmények közötti együttműködésről, és a Don-kanyarral kapcsolatban is "ki fogják mondani a valóságot többször", mert a Don-kanyarban végbement harcok kapcsán "hősi kiállásról kell beszélni", ugyanakkor a veszteséget is hivatástudattal kell feltárni.”

Forrás:MTI

Nehéz indulatmentesen véleményt formálni az alábbi hír mellett, szó nélkül elmenni pedig egészen egyszerűen lehetetlen.

Elismert történészek komoly tudományos munkássággal a hátuk mögött látszólag rezzenéstelen arccal beállnak a regnáló hatalom lakájának. Irreleváns, hogy kérésre, vagy saját meggyőződésből teszik, de én azt gondolom, hogy érdekektől vezérelve indultak meg azon a lejtőn, aminek az alján az elvárt ideológiai közeggel történő teljes azonosulás található. Az ember már csak ilyen, oszt és szoroz és tudja, hol és hogyan éri meg neki jobban. Aztán van olyan ember, hogy mindezeket kiszámolva nem köpi szembe saját magát, de az embereket sem.

Én nem vagyok történész, de olvasni tudok, még a sorok között is. Nem fogom tudományos kutatási eredményeimet felsorakoztatni, csak a cikkben elhangzottak tartalmára kívánok reagálni a logika szabályai szerint.

A címre kaptam fel a fejem, ezzel is kezdeném. Nem volt felelőtlen tett a doni „kaland”. Ha nem hát nem. Ha nem volt felelőtlen, akkor minden bizonnyal jól átgondolt volt, sőt egyenesen kívánatos. Már csak egy hajszál választotta el a nyilatkozót, hogy átcsapjon örömódába, mert megvédtük a magyar hazát és megtámadtuk a Szovjetuniót. Került, amibe került. De kiderült: a cél szentesítette az eszközt.

Nem tudom nem idézni Teleki Pál búcsúlevelét:

„Főméltóságú Úr!

Szószegők lettünk - gyávaságból - a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét.
A gazemberek oldalára álltunk - mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet.
Nem tartottalak vissza.
Bűnös vagyok. Teleki Pál
1941. ápr. 3.”

http://mnl.gov.hu/a_het_dokumentuma/teleki_pal_bucsulevelei.html

Teleki miniszterelnököt biztosan nem lehet megvádolni azzal, hogy ne lett volna nemzeti érzelmű, hogy balra hajlott volna, liberálisan gondolkodott volna. Ő egy művelt, konzervatív arisztokrata volt, aki megkísérelte hazánk háborúba sodródását megakadályozni. Sajnos Jugoszlávia pont útban volt a Görögország felé vezető úton a németeknek, akkor már miért is ne csatlakoznánk hozzájuk.

Az ok, amiért idéztem Telekit, hogy halálán keresztül mutassam be az akkori uralkodó elit lelkületét, felelősségérzetét, hozzáállását, arroganciáját a néphez, nemzethez. Lehet-e bárkinek is kétsége e sorok olvasása után arról, hogy hidegvérű gyilkos volt Horthy? Lehet kétség arról, hogy mikor Berlinben parolázott elvbarátjával (madarat tolláról...) Hitlerrel egy pillanatra is nyomasztotta Magyarország sorsa? Érdekelte, hogy hány ember fog tétovázása, vezetésre alkalmatlansága miatt meghalni? Senkinek ne legyenek illúziói. Ez az ember nem szobrot érdemel most, hanem bitót érdemelt volna akkor, de érdekes módon minden közvetlen alárendeltjét (Bárdossy, Imrédy, Jány stb.) elítélték háborús bűnök miatt, de ő, aki a tápláléklánc csúcsán állt senki nem bántotta.

Először is a trianoni békediktátum korrekciójának minden esetben jogi, diplomáciai úton kellett volna, megtörténnie. De nem így, hanem háborús, erőszakos módon próbálták helyrehozni, amit hasonló gondolkodású eleik, vagy akár ők maguk anno elhibáztak, vagy közreműködtek az elhibázott és szintén igazságtalanul megindított I. világháború következményeinek kialakulásában.

A békediktátum felülbírálata diplomáciai, jogi kérdés. A Tengelyhatalmakhoz, érdekszövetséghez történő csatlakozás diplomáciai színezetű kérdés, valójában nem szólt másról, mint amikor a kisöcs a bátyjához szalad, mert elvették a sapkáját a grundon. Nem lehettek tévképzetei az akkori vezetésnek. Hódító, világuralomra törekvő vágyait leplezni sem igyekezett Hitler. Eleve a jogtalanság talaján álló kancellár és kormánya (maradjunk csak a diktátornál) által vezetett hadigépezettel való együttműködés, önmaga eredményezi a csatlakozó fél tettei jogszerűtlenségének voltát. Magyarán nem diplomáciai, jogi, hanem katonai eszközökkel kívánták a határrevíziót.

Ha az akkori uralkodó körök valóban ennek a biztosítéknak az ígéretére indítottak háborút a szovjetek ellen, akkor egészen egyszerűen vagy buták voltak, vagy számító, hidegvérű gyilkosok. Lehet választani. Mást frontra küldeni, hogy a szövetségeink által visszanyerjék, amit elvettek tőlünk az előző agresszív beavatkozásunk eredményeképp. Nem hinném, hogy a klasszikus műveltség morzsája sem maradt volna a buta fejekben, miután vezérkari tisztekké váltak: „Jaj a legyőzötteknek!” De ez megint egy másik téma.

A tárgyalásoknak egyébként a látszatát is kerülték és igazán rejtély számomra, hogy a velünk együtt harcoló szövetséges románoktól, melyik pillanatban kívántuk visszakanyarítani Erdélyt. Természetesen a magyar történelem számos példával szolgál aljasságokra, cselszövésekre, ármányokra, így semmin nem lepődtem és nem is lepődnék meg.

A hadműveletek megindításával máris jogon kívül helyezte magát Magyarország, ezért a jogra mint érdekérvényesítő eszközre nem hivatkozhat(ott volna). (Illetve bármit megtehet, de attól egy általános műveltséggel, átlagos érzelmi intelligenciával rendelkező egészséges ember bele kifordul)

A honvédő háborún kívül, amikor az országunkra, hazánkra támad az ellen, emelhetjük célzásra fegyvereinket, de máskor soha. Ha elnyomók igájában nyögnénk beállhatnánk partizánnak, ami a nemzetközi hadijog alapján ugyan nem tartozik a kiemelten díjazott kategóriába – nevezetesen nem tekinthető hadifogolynak és így a hadifogoly kötelességei és jogai sem vonatkoznak az elfogott hazafiakra. Még ha a hadiszerencse, vagy a harci helyzet kedvező, ha minden ellencsapást elháríthatná az a véderő, aki ellentámadásba átmenve, az ország határian kívülre zavarná a betolakodókat, sem léphet idegen földre, mert rögtön elveszíti legitimitását. Ha megelőző csapással elejét lehetne venni újabb ellentámadásoknak, akkor sem vitelezhető ki ez az országunk határain kívül. Ez alól kivétel lehet a haditechnika fejlődésével együtt járó közép, vagy nagy hatótávolságú fegyverekből országunkra leadott tűz beszüntetése érdekében nagyon pontos, az ellenséges területen élő polgári lakosság életét a legkisebb mértékben sem fenyegető, megsemmisítő csapás. Magyarán a paksi atomerőművet gyilkos tüzével pusztító ágyút ki lehet lőni. (De abban az időben a V1 és V2 rakétákon kívül – amelyeknek inkább a lélektani hatása volt pusztító – nem volt jellemzően ilyen fegyver. Azok az ágyúk, lövegek, amelyek közvetett irányzással tüzeltek egyáltalán nem tekinthetőek precíznek, de az azokat kilőni szándékozó ütegek sem találtak jobban célba, így egy-egy elszórt több tíz kilométeres lő távú ágyú szinte megsemmisíthetetlen maradt. Zárótüzet pedig abban az időben nagy távolságba, hatékonyan leadni nem lehetett.)

Elég nehéz azonban honvédő háborúnak titulálni a Szovjetunió elleni hadba lépésünket, több ezer kilométerre Magyarországtól folyó hadműveleteket, az agresszív, támadó hadviselést. Egyáltalán nem kell és szabad csodálkozni, hogy ezt egyetlen nép, így a szovjet sem tűrhette. Ők folytattak saját országukban jogos, védekező háborút. Az más kérdés, hogy az ellentámadás során átlépték saját országai határát, de ez ebben a cikkben most nem kifejtendő kérdés.

„... a katonák a fronton mindent megkaptak, amit a korabeli ország adhatott...” Önmagában ez a megállapítás fel nem menti a hadvezetést, ugyanis az akkori hadsereg, európai viszonylatban egyik legelmaradottabb felszerelésével rendelkezett. De ne szapuljuk a magyarokat, szapuljuk a németeket. Van-e bárki, aki egy kicsit is érdeklődött a „szovjet vállalkozás” iránt és nem tudja, micsoda veszteségeket szenvedtek el a németek. Eleve elbizakodottan vágtak neki, téli felszereléssel nem, vagy csak hiányosan rendelkeztek, de azt gondolták, nekik sikerülhet, ami nem sikerült Napóleonnak, vagy Gusztáv Károly királynak. Nem csak a sztálingrádi katlanba szorultak fagytak meg, haltak éhen, de mások is, például Voronyezsnél és szerte a nagy orosz pusztaságban.

Jellemzően fogalmuk sem volt az anyaországban mire van szükségük a fronton harcolóknak, mert a lakosságtól begyűjtött és repülőgéppel ledobott utánpótlásban használhatatlan ruha hegyek – boák, báli kesztyűk - voltak találhatók. Miért pont a magyar csapatokat szerelték volna fel jobban? Ráadásul a felelősség hatványozódik, hiszen nem egy éppen nyerésben álló hadművelethez kérték a magyar és a román hadvezetés segítségét.

De nézzünk szét a saját házunk táján is. Az éppen rehabilitálás (és gondolom hamarosan minimum boldoggá avatás előtt álló) háborús bűnös Jány Gusztáv ezeket mondta. Figyelem csak kiragadott az idézet.

Az egész hadparancs elolvasható itt: 

http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/doksi/k30124.html

„Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul.”

„A rendet és a vas fegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt, vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyítsa.”

„A gyűjtő és irányító állomások pk-ai (parancsnokai: a szerz.) Bjelgorod és Prochowkaról a kijelölt területekbe meneteltetik zárt rendben a gyülekeztetett csapat és vonat részeket a D. körletbe a 19. hop., az É. körletbe a 10. hop-hoz, (hadosztály parancsnoksághoz: a szerz.) kik felelősek azért, hogy annak Ny. határát 1 ember vagy jármű át ne léphesse, aki megkísérli, azt fel kell koncolni, ha egység kísérli meg, meg kell tizedelni.”

Ugye milyen remek ember, parancsnok volt? És előrelátó és cseppet sem demagóg. Etikai kifejezésekkel dobálózik, miközben hullanak körülötte az emberek, mint a legyek. A becsület előrébb áll számára egy becstelen háborúban, mint százak, ezrek sorsa.

„Elöljáróim parancsainak engedelmeskedem, alárendeltjeimet jogaik tiszteletben tartásával vezetem, róluk emberséggel és felelősséggel gondoskodom.”

A katonai eskü e két sora mutatja, mi is lett volna az igaz feladata egy felelős parancsnoknak, abban a reménytelen helyzetben. Én ezt nem gondoskodásnak, hanem gyilkosságnak hívom. Így takarékoskodtak a magyar vérrel.

De Szakály Sándor professzor kihúzza a csávából, hiszen a (saját számításai, kutatási eredménye) 42 000 elesett és a 28 000 sebesült – akiknek jelentős része nagy valószínűséggel a sebesülésébe, vagy a fellépő fertőzésbe belehalt, valamint a 26 000 hadifogoly nem számít megsemmisítő vereségnek úgy, hogy mindösszesen 250 000 katona fordult meg a fronton. Megismétlem fordult meg a fronton, tehát az áttörés pillanatában nem volt ott mind a 250 000 ember. Szakály Sándort kiváló történésznek és pocsék matematikusnak tartom. Aki embereket rejtő számadatokkal így tud játszani, azt pedig nem mondom meg minek tartom, de ha ultra udvarias akarok lenni, akkor nem átgondoltan nyilatkozónak, ami egy tudós esetében különösen szégyenletes. Én azt gondolom, ha az összlétszám csaknem fele megsemmisül, meghal, vagy fogságba esik, azt nem lehet másnak felfogni csak súlyos veszteségnek, megsemmisülésnek.

Végezetül feltenném a kérdést: miért pont most? Mire várt eddig a történészszakma, mire várt Szakály Sándor. Nem lehet azt mondani, hogy pont neki nem volt mozgástere az elmúlt 20 évben, de ha eddig nem szólhatott, miért nem hozta nyilvánosságra kutatási eredményeit a kormányváltás után, amelynek úgy van szüksége torz ideológiájának alátámasztására, az ilyen jellegű kutatási eredményekre, mint egy falat kenyérre. Már írtam korábban, de mostanság igen megszaporodtak a jó memóriával rendelkező honfitársaink, akik évekig, évtizedekig hallgatnak országos ügyekről, hanem aztán egy szép napon úgy érzik, hogy eljött az igazság pillanata.

   

                                                forrás:rossebezred.blog.hu

Csak az időzítés utal arra, hogy hamar ki kell tölteni azt az űrt, amit a kapkodó vezetés okozott. Túlságosan hamar és sok területen vallott színt úgy, hogy a rohamutászaikat nem követte a gyalogság kevésbé elit egysége. Lefordítva magyarra: előbb kellett volna ezeket az erősen kétséges hitelességű kutatási eredményeket közkinccsé tenni és csak aztán avatni szentet Horthyból. Hitler ezt jól időzítette – hiába a német precizitás – fellépett mint a civilizáció, a nyugati az árja faj megmentője, aki egyedül képes megregulázni a „bolsevik hordákat” és el is érte, hogy a tőkés osztály megtámogassa katonai akcióit, de mikor észrevették, hogy kezelhetetlenné vált, kibújt a szellem a palackból már késő volt és csak a szövetséges csapatok voltak képesek visszatömködni a fasizmust abba a bizonyos butellába. Csak egyet mulasztottak el: visszahajítani az óceánba és lám megint itt kísért.

A konferencián ennek megértéséhez is szivárogtattak némi nektárt, hiszen nyitva hagyták a kérdést: még most is bukkannak fel bizonyítékok, akkor olyanok is fognak, amelyek ezt az agyrémet támasztják alá, ami utólag bizonyítja a bizonyíthatatlant. Máshol ezt pont fordítva szokták csinálni: titkosítják az anyagokat, de nálunk úgy tűnik szükség van arra, hogy feltépjék az alig begyógyult sebeket.

Abban a korban nőttem fel, amikor a nagyszülők személyes tapasztalataiból lehetett az egész XX. századot megismerni. Én csak a háborúban eltűnt és hadifogságba esett felmenőimre tudok gondolni, csak az egyikőjük naplójára tudok támaszkodni, csak a szembe szomszéd bácsi – aki vagy 30 éve halott – lefagyott lábfejére emlékezem, a szomszédjaira, akik a lágerben ismerkedtek össze és arra, hogy egyetlen egy sem beszélt közülük szívesen ezekről a „nem felelőtlen tettekhez” hasonló szörnyűségekről. Nagy nehezen lehetett harapófogóval kihúzni belőlük bármit is. Mind a föld alatt vannak már rég.

Bár nem hatalmaztak fel rá, de az ő és valahány elesett, eltűnt, megsebesült, vagy fogságba esett katona és polgári lakos, családtagok, árvák nevében emeltem szót az ilyen megvetendő, átpolitizált történelem-félremagyarázás ellen, amely mélységesen bánt engem, családomat és a kegyeleti jogainkat.

NÁ.