2013. január 30., szerda

Fészekrakó.Ó!Ó!Ó!

Talán meg is változna bolygónk forgási iránya, ha nem találnánk bűnbakokat az aktuális világfájdalmunkra. Miskolcon kapta a fészekrakó elnevezést az a jelenség, amelyet a társadalmi együttélés szabályait betartani nem igyekvő emberek gyűjtőfogalmaként definiáltak. 


Miskolc Avas városrészében, amiről azt illik tudni, hogy az iparban dolgozó, vidékről beáramló munkásoknak épített lakótelep a fogyatkozó Miskolcon még mindig egy külön városnak tudható be a maga 30-40.000 fős lakosságával (fénykorában 50-55 000 lakos élt itt.)

Mindenféle negatív előjel nélkül igyekszem úgy fogalmazni, hogy még véletlenül se bántsam meg egyetlen polgártársamat sem, aki ma ott szeretne, vagy kénytelen élni.
A gazdasági mechanizmus hatására a '70-es években a város létszáma jelentősen duzzadt. Nehéz, embert próbáló munkakörök létesültek a kohászat, bányászat előretörésével. Ezeken a nehézipari területeken csak erős, szívós, kitartó emberek tudtak érvényesülni. Szakképzettséget sok feladat nem igényelt ezért sok alacsonyabb iskolai végzettségű, esetleg az írással és olvasással is hadilábon álló egyszerű emberek áramlottak a városba. Igényeik értelemszerűen alacsonyabbak voltak, mint a kifinomultabb, több generáción át szellemi munkát végző dinasztiák tagjainak, de úgy gondolom nem meglepő, hogy mindannyian szerettek volna fedelet a fejük felé.
Az akkori égető lakáshiányon a gombamód szaporodó egy kaptafára, ugyanazon típustervek alapján épített panelházak tucatjai ígértek megoldást. De ahogy a szólás is tartja a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Semmilyen garancia nem volt és nem is lehetett, hogy az új lakók egyformán becsülik meg hajlékukat és környezetét. Sajnos sok nagyon alacsony intelligenciájú, kifejezetten igénytelen személy is bekeveredett a munkások közé. Mindenféle nosztalgia nélkül mondhatom, akkoriban egy kicsit másként mentek a dolgok, mondhatni a közösség elmarasztaló értékítélete jobban működött, mint manapság. Pontosabban akkor működött, most nem. Egy bányásznak, vagy martinásznak nem lehetett nemet mondani, ha ellentmondást nemtűrően kifogásolni kezdte az ablak alatt éjjel vernyákoló fiatalok viselkedését. Jó esetben, csak az égtájat jelölte meg, hogy merre húzzanak nagyon gyorsan el, mint a vadlibák, rosszabb esetben egy pohár, lavór, vagy vödör víz zúdult, esetleg egy-két krumpli, vagy alma repült ki az ablakon. Sokan kalandregénybe illő, kitalált jelenetnek gondolnák, ha ecsetelném a liftben, vagy lépcsőházban fél másodperc alatt elcsattanó tizenhat nyaklevest, amit az a renitens szenvedett el, aki nem fért a bőrébe. Pont. Ennél alaposabban nem is lehetne, lehetett és kellett megfogalmazni a kiváltó körülményeket. Volt ugyan házirend, meg csendrendelet, de itt a közízlés volt a követendő példa.
Aztán bekövetkezett, amire senki sem számított: a gengszterváltás.


A munkahelyek elvesztésével, mintha az önbecsülés is szertefoszlott volna. Hihetetlen sebességgel csúsztak le családok, akik idáig a pontosan kapott fizetésből, pontosan befizették tartozásaikat és a maradékból – igen gyerekek, ilyen is volt – éltek vígan. Ezt az okozati gondolatkört hosszasan folytathatnám, de nem szeretném, ha bárkit is untatnék ezzel a régi lemezzel.

Azok a negatív tendenciák, amelyek a '70-es, de inkább a '80-as évekre voltak jellemzőek, most felerősödtek. A viselkedni nem tudó, vagy nem akaró egyének (csoportok) útjában nem álltak már a büszke munkások. Amelyik lépcsőházba egy nehezebb természetű (bunkó, igénytelen) család költözött, ott elszabadult a pokol. Aki tudott menekült. Nem tudtak menekülni a munkanélküliek, alacsony keresetűek, nyugdíjasok. Ezekben a házakban jelentősen esett a lakások ára. Így indult meg nem is olyan szépen, lassan a gettósodás. Szociológia tanulmányokban olvastam, hogy ez más városokra is jellemző volt. A belvárosból – ahol nagy számban találhatóak önkormányzati tulajdonú (bér)lakások a komfortosabb élet reményében, a városhoz közeli kisebb falvakba költöztek és teremtettek ott luxuskörülményeket a városi árak töredékéért. A jó példa ragadós lett. Az önkormányzat, pedig eléggé nem elítélhető módon a felszabaduló bérleményeket a fent ecsetelt sokszor teljességgel antiszociális elemekkel töltötte fel. Ekkor a szűk belváros után az azt övező településrészekről is megindult a „kivándorlás”. 

A '90-es években teljesen hétköznapi jelenségnek számított a paplantól, pongyolától, pelenkától eldugult lefolyó miatt fekáliával elöntött földszinti lakás, a vizeldének használt lift, alagsor, pince. Én magam gyerekként 30 évvel ezelőtt azért kerültem környékeket – így az Avas nagy részét – mert ott meg fogak verni, azok, akiknek terhes az olvasás, tanulás. Most, hogy ilyen szépen körülírtam a lumpen elemeket hozzáteszem ez nem tipikusan avasi jelenség volt, hanem mindenhol jellemző volt, ahol a proletariátus dolgozni kifejezetten gyűlölő tagjai tengették saját és mások életét. Hangsúlyozom: tömegjelenségről és nem elszórt esetekről beszélek ez idő tájt. Sok olyan pontja volt a városnak (ma is van), amit erősen ajánlott a rendőrség, hogy életét féltő ember kerüljön el. Mindez 25-30 éve már élő probléma volt. Szemenszedett hazugság az, hogy a 2000-es évek elején a béka segge alatti árakon jegyzett ingatlanokba vidékről beköltöző úgynevezett fészekrakók lakták le az Avast. Tovább súlyosbította a helyzetet ez tény, de a kutyát nem érdekelte, hogyan és miből élnek az avasiak. Mint oly sok esetben, most is a politika lovagolta meg a kétségkívül megoldásra váró helyzetet és alkotott ebből új fogalmat. 

Látszatintézkedések tömkelegével etetik a sajtón keresztül a polgárokat, de ha valaki veszi a fáradtságot és elmegy szétnézni, emberekkel beszélgetni, vagy csak egyszerűen leül egy padra egy-két órára, nem lesz egy szemernyi kétsége sem, hogy komoly össztársadalmi problémával találkozott szembe. Ezt demokratikus, jogállami eszközökkel megoldani még nem sikerült, de félelmetesen fájdalmas, hogy nem is tapasztalom, hogy a lakosságon kívül senkinek nincsenek álmatlan éjszakái emiatt. Ijesztőnek találom a nyomorúságos helyzetből politikai erényt kovácsoló párt(ok) szervezetek kínlódását, feszültséggerjesztését. Egyetlen használható hatástanulmányt nem készítettek még és azon kívül, hogy kit, hogyan kellene fizikailag megrendszabályozni (megsemmisíteni) még elfogadható megoldásra sem tettek javaslatot. 


Most a tisztelt olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy én mit csinálnék, ha nekem semmi sem jó (ami nem igaz) ne csak dumáljak, hanem tegyek is valamit és ha tennék mit tennék. Igen valóban van javaslatom a megoldásra, de oly drasztikus mindennemű erőszak alkalmazása nélkül is, hogy azt a mai magyar társadalom nem tudná elviselni és szembenézni vele. 

Bízom benne, hogy jön egy jobb kor, egy második, harmadik felvilágosodás, ami alapot teremt az építkezésre. Most sajnos arra sem látok törekvést, hogy valaki elhatározza egyáltalán építkezzünk-e vagy sem, megterveztessünk egy működő jövőt vagy sem. Egy olyan jövőt, ahol minden becsületes (micsoda ódivatú fogalom) dolgozó, dolgozni, tanulni akaró, adófizető, békeszerető, nyugalmat kedvelő, a biztonságra vágyó, nyitott ember megtalálhatja a számítását. Vagy legalább egy sanszot kap.
Momentán sanszból komoly hiány mutatkozik.

NÁ.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése