Háromhetente áhitat

Harangoztak. Misére hívott az érces hang. Nem tartott sokáig, talán 3-4 percig. Így megy ez vidéken, legalábbis ezen a vidéken, ahol a nagyvárosi lét összes viszontagságát próbálom időről időre kipihenni, több-kevesebb sikerrel.
312 lelket számol ez a kis falu. Talán tévedek és lehet, hogy már 320 lakosa is van, vagy éppen ellenkezőleg, csak 308. Mondjuk. 


Három hete harangoztak utoljára. Három hete volt utoljára mise. Istentisztelet. Gyűlés. Szeánsz.
Eddig bírták a hívek, illetve bírták volna tovább is, de az utolsó pillanatban - 3 hét elteltével – megérkezett a pap. Görög katolikus. De ez semmilyen gondot nem okoz a 18 katolikus hívőnek – és egy ortodox, aki egyben templomszolga is -, akik talán maguk sem tudják, hogy a koedukált templomban, amit egyaránt használnak római és görög katolikusok. Normál esetben két hetente van római mise és három hetente görög. De ez, mint ahogy említettem az égvilágon semmilyen gondot nem okoz a híveknek. Mindannyian járnak az összes misére. Ők valóban megvalósították az ökumenizmust.
A faluban van egy régi, már műemléknek számító református templom is. A maradék csaknem 300 lélek oda jár. A 18 katolikus nem. Akkor tehát mégsem valósították meg az ökumenizmust. Elfogadja egymást görög és római, de nem fogadja el a református és az előbbiek.
Református istentisztelet sincs minden héten. Nekik is böjtölniük kell, nélkülözniük.

Bennem egy kérdés fogalmazódott meg a „harangzúgást” hallgatva. Meddig bírja ige nélkül a hívő? Egy napig, két napig, egy hétig? Azt már láthatjuk, hogy három hétig biztosan, hacsak valamelyik hívő az elmúlt három hétben nem utazott el egy másik településre, hogy meghallgathassa Isten igéjét. Ezt ugyan kötve hiszem ismerve a lakosokat, akiket a tomboló munkanélküliség ellenére sem lehet messzebb kényszeríteni munkavégzésre, minthogy rálássanak a házukra. Ezek az emberek nem utaznak más városba, vagy faluba, hogy ott koptassák a padokat. Nem, ők megmaradnak saját pátriájukban . Nem vegyülnek, nem hagyják magukat „beszennyezni, megfertőzni” holmi jöttment városi plébánosok által.

Egyszer elmentek Rómában zarándoklatra. Busszal. Egyszer szerveztek zarándoklatot Tiranába. Arra nem volt jelentkező.

Arra sem mutatkozik igény, hogy a falunak legyen saját plébánosa. Igaz a reformátusok sem tartanak el egy lelkészt. Talán 2-3 falu egyet, talán több.

Nem csak kenyérrel él az ember, mint tudjuk, hanem Isten igéjével. Felteszem a kérdést, hány nap alatt hal éhen az, aki nem jut ez utóbbihoz? Három hétig biztosan nem. És négy? Két hónap?

Miért nem tud eltartani egy (kettő–három) falu egy papot, lelkipásztort? Lehet, hogy nincs rá pénzük? Lehet, hogy az egyházadó nem fedezi? Lehet, hogy nincs üresen álló ingatlan, ahol parókiát lehetne kialakítani? Milyen pasztorációs tevékenységet tud így kifejteni egy pap?

Mert azért azzal legyünk tisztában, hogy egy papnak nem csak a misézés a dolga.

Számos nyitott kérdést tettem fel. Tudnék rá néhány nyitott kérdéssel úgy válaszolni hogy még nagyobb zavart okozzak, de ez nem célom. Én azt gondolom, hogy a történelmi – vagy inkább úgy fogalmaznék megtűrt - egyházak jelenlegi finanszírozása és újra az előtérbe nyomása nem a lakosság akaratát tükrözik.

Hogy ne beszéljek a lakosság nevében? Ne beszéljek az igényeikről? Rendben. Akkor csak azt az egy kérdést teszem fel, hogy ha a „hívők” olyan fontosnak tartják a hitéletet, hogyan bírják ki három hétig mise nélkül? Nagyon egyszerű logikai levezetés azt eredményezi, hogy templomba járni nem szükséges, misét hallgatni nem kell, de szokás. És nagyjából ilyen megszokásokra alapozva meri kijelenteni sok egyház, hogy micsoda hitélet folyik a kebelében.

A karácsonyi misén, amikor nem lehet egy tűt sem leejteni boldog a pap, hogy ennyien vannak és mekkora az egyházközség, vagy hétköznap, esetleg vasárnaponként bosszankodik, mikor konganak a sorok, hogy ennyire hitetlenek az fennhatósága alatt állók?

Elég markáns a különbség, nem lehet egy legyintéssel elintézni. Efelett sehogy nem lehet napirendre térni, hacsak nem úgy, hogy az egyház szolgáját nem, vagy csak alig érdekli, hogy hányan és milyen minőségben gyakorolják hitüket. Ha gyötörné őket, akkor lépéseket tennének a híveik felé és minden tekintélyelvűséget félretéve legalább színlelnék, hogy elsők az egyenlők között. Sajnos én azt látom, hogy paphiány ide, vagy oda, nincsenek álmatlan éjszakáig és nem kavarja fel őket, hogy miként kapnak, vagy nem kapnak iránymutatást az Istenfélők a mindennapokban.

A hívekről még néhány gondolat engedtessék meg. Többen a gyermekeiket egyházi iskolákba íratták eddig is, most pedig, hogy több iskolát visszaadták az egyházak kezelésébe, már egyre kevesebb lehetőségük van arra, hogy a meggyőződésüknek megfelelő oktatásban részesítsék őket. Ehhez még hozzásorolom azokat, akik más felekezetűként járatják gyermekeiket egy nevesebb iskolába azokat, akik nekik fontosak. Ezt semmilyen körülmények között nem tudom elfogadni. Mert, aki hisz, az nem körülbelül hisz, hanem konkrétan abban és úgy, ahogy, tehát félmegoldások nem léteznek főleg nem azokban az esetekben, ahol ráadásul dogmatikai szempontból jelentős különbséget mutató egyházak hívei veszik igénybe egy másik egyház szolgáltatásait.

Sokaknál nem a hitéleti nevelés lehetősége, hanem a leszakadó, tanulási problémákkal küzdőktől való elkülönülés lehetősége vonzó és nem okvetlenül az a bizonyos és senki által konkrétan meg nem fogalmazott morális többlet, azok a bizonyos keresztényi értékek. Az egyházi iskolák nem azért sikeresek – már ha sikeresek – mert ott jobb pedagógusok dolgoznak – ugyanis nem tudok róla, hogy lenne a pedagógusképzésen belül olyan például, hogy római katolikus földrajz, vagy matematika tanár – tehát a pedagógusokat ugyanolyan tanárképző főiskolákon és egyetemeken képzik, mint a többi tanárt. És nem nőtt fel még az a tanári generáció, aki általános iskola óta egyházi neveltetésben részesült volna és már felsőfokú tanulmányai befejeztével gimnáziumokban tanítanák „másképpen” a biológiát.

Egészen egyszerűen a „nem kötelező idejárni” főszabályának fenyegetettségében utálják a kapun kívülre az átlagot lehúzó, magatartási, tanulási problémákkal rendelkező tanulókat. Nem tehetnék, mert ugye körzetileg kötelező tanítaniuk, de olyan légkört teremtenek, hogy ha nem akar megzavarodni a leszakadt tanuló, akkor maga kéri át egy másik iskolába magát. Az egyházi iskoláknak nem küldetésük, hogy ezeket az „egyszerű” eltévelyedett bárányokat segítsék, legfeljebb, ha hagyják magukat egy akolba terelni. Például egy olyan akolba, ahol nem kell (szabad) gondolkodni, nem szabad kételkedni, nem szabad kérdéseket feltenni (vagy szabad, csak felesleges), fizess és várj három hetet, hogy valami sablonos sótlan, szenvtelen prédikációt végighallgathass.

Egyetlen egyházat sem teszek felelőssé – pontosabban nem emelek ki - amiért azt teszik, amit a meggyőződésük évszázadok, vagy évtizedek óta diktál, de felelőssé teszem azokat a magukat híveknek tartó nem hívőket, akik ehhez asszisztálnak és súlyukat tekintve lendkerékként viszik előre, tovább ezt a rendszert, ami hihetetlen pénzeket emészt fel, ennek azonban még sincs látszatja. Legitimitásul szolgálnak ahhoz, hogy az egyházak a felmerült szükségletekre hivatkozva kísérelnek meg – jelenleg az állam teljes támogatása mellett – teret nyerni. Beavatkozni, amibe beavatkozniuk nemhogy nem ildomos, hanem egyenes káros, de minden esetre nem kívánatos.

Olyan időkben, amikor éjjel gyerekek kukáznak zseblámpával, ahol hosszú száz méteres sorok kígyóznak az ingyenkonyhák előtt, ahol a kórházakban nincs elegendő ápoló, betegekre fél napokat rá sem néznek, amíg gyerekek, felnőttek laknak bádogvárosokban, amíg egyetlen embernek is a szabadban kell éjszakáznia.

Még nem állhatunk meg, mert nagyon messze van még az a Kánaán és ami nagyon ijesztő, hogy ellenkező irányba megyünk, így meg kell kerülnünk a Földet, hogy odaérjünk, de az rettenetes sok idő még, és rettenetesen nagy áldozatot kíván meg. Erre esély azonban csak akkor mutatkozik, ha senkinek sem lesz türelme alapvető szükségletei kielégítésének irracionális messzeségbe történő eltolásának. Mert milyen ember, aki megégetett ujját azonnal nem kapja a szájába....

A kérdés persze költői.

A három hetente megkonduló harang legyen a jele annak, hogy bizony még mindig Pató Pál úr országában élünk, de ezért nem kritika jár, hanem dicséret.

NÁ.