Madármentés 1.

Nem szokásom történeteket megosztani e helyütt, ráadásul nem folytatásban, de kivételt kell tennem. Az eset ismertetésével nem szándékom saját tetteim, magatartásom rivaldafénybe állítása, sokkal inkább fókuszba szeretnék állítani egy intézményt, helyesebben komplexumot, amely működését illetőleg páratlan Magyarországon. Teszem mindezt a nagyobb nyilvánosság, a közvélekedés megváltozása, az összefogás erősítésének reményében. 

"Ha nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek..." (Karinthy)  

Szerdán este 11 felé járt az idő, mikor hazatérve a színházból, lakásunktól nem egészen száz méterre egy sötét árnyra lettem figyelmes az út szélén. Olyan madárforma alak ült a rájuk jellemző begyet ki, fejet hátra, szárny összezárva tartásban. Meg is kérdeztem a mellettem ülőket: „- Az nem egy madár volt?”

„-Nem, csak egy árnyék” - érkezett a válasz, de biztos, ami biztos megálltam.

Persze, hogy egy madár volt, aki éjjel, a parkoló autók mögött ült egy erősen olvadó, lucskos-szutykos hóbuckán. Ez már önmagában nem volt biztató jel és aggodalmam még inkább fokozódott ahogy közelítettem felé és nem rebbent fel. Akkor már láttam, hogy zavart és mintha néhány csepp vért is láttam volna mellette. Megkíséreltem elkapni, de határozatlanságomat megérezte és betotyogott egy autó alá. Túl voltam öltözve ahhoz, hogy az olvadó hóban letérdeljek, de ez akkor már nem tartott vissza semmitől. A családot gyorsan hazafuvaroztam és visszaindultam megkeresni a galambot. Érdekes módon ezalatt a néhány perc alatt újra előmászott onnan, ahol azt gondoltam az egész éjszakát tölteni fogja, vagy - feltételezett sérülésinek következményeit latolgatva – ahol reggelre elpusztul. Két autó között ült láthatóan sokkos állapotban. Akkor ezt egy nekirepülésnek, vagy fióka voltának tudtam be, mert olyan tapasztalataim már voltak, hogy ifjú szárnyasok esetlenül kezelik, hogy saját szárnyukra kellett „állni” és olyan hajmeresztő, macskacsalogató mutatványokat vágtak le a talajon, hogy azt még elképzelni is rossz.

Esetünkben nem ez volt sajnos a helyzet. Persze csak én képzelem azt, hogy rám várt, csak én gondolom, hogy szándékosan engedte magát megfogni. De azt már nem képzeltem, hanem tapintottam, ami a találkozásunk előtt percekkel, vagy órákkal történhetett: elgázolhatták, minek eredményeként a szárny középső csontja nyíltan tört és a szárnyat testhez kötő bőrlebeny szétszakadt. Az egész szárnya, háta egy merő vér volt. Csak okoskodom, de talán pont a hideg mentette meg a teljes kivérzéstől. Nem voltak kérdések számomra. Lefogtam az épen maradt szárnyát és vittem haza. Tudtam nem sokáig lehet késedelmeskedni. Kistestű, melegvérű állatok anyagcseréje roppant gyors. Minden hamar lezajlik bennük, nem egyszer tapasztaltam sajnos.

A család kissé rosszul lett meglátva a balszerencsés jószágot. Osztogattam az utasításokat, mintha a Vészhelyzetből léptem volna ki; egyikőjük a mentőládáért szalad, másikuk megpróbálta lecibálni a zakómat, hogy ha már az ingemet és nyakkendőmet sikerült összevéreznem, legalább az maradjon tisztán. Persze ezt elég nehéz kivitelezni, ha közben az ember a markában tart egy madarat.

Gyors helyzetértékelés után a fel felbugyogó vérzést 20 méter géz segítségével próbáltam meg elállítani. A galamb ebben nem okvetlenül akart közreműködni, de nagy nehezen sikerült egy múmiát faragnunk belőle. A lábát kiszabadítottam, de annyira túlkötöztem szegényt, hogy teljesen felborult az egyensúlya és a rossz szárnyára dőlt a ruháskosárba, amit átmeneti szállásként neveztünk ki számára. A kutya érdeklődését is el kellett terelünk, ezért atombiztos védelemként egy tejes kartont téptem szét a sarkainál és borítottam rá a kosárra. Aztán egy kis kiflidarabot és vizet tettem mellé egy-egy alumínium kupakban, bár sejtettem, hogy nem fog enni, már csak a stressz miatt sem.

Lefeküdtem mellé a földre és megdöbbenve azt láttam, hogy figyel. Arra számítottam, hogy felborzolt tollal a sarokban fog gubbasztani hajnali kettőig, amíg el nem jön érte a Kaszás. Ha nem tudná valaki ilyenkor jár a leggyakrabban. Amelyik beteg állatom az éjjel 2-3 közötti időszakot túlvészelte, az rendszerint meg is maradt, de a dimenzióváltásra délutáni, esti órákban esélyesek bizony kilehelték a lelküket. Nem sok esélyt adtam, hogy túlvészeli az éjszakát, de megfogadtam, ha a reggelt megéri bizony állatorvoshoz viszem mindazok ellenére, hogy egy állatorvos legyen az bármennyire is lelkiismeretes, sajnos a madarakkal nem sok mindent tud kezdeni. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy nem is tesznek egy lépést sem, hogy ismereteiket ez irányban bővítsék, de minek is tennék, hiszen nem falu ez, ahol a szárnyasokat felügyelni kell. Egy városban bőven meg lehet élni a kutyából, macskából, a többi pedig így járt. Hüllőnek, kétéltűnek,  túlságosan kisemlősnek, halnak behabarták a sóskát, ha nem valamilyen élősködő okozott nekik betegséget, mert azt még csak-csak, de komolyabb betegséget kezelni az állat árára, fajára tekintet nélkül nem tudnak így jó esetben, vagy specialistához irányítják az embert, vagy kezelést szimulálnak egy B6 vitaminos injekcióval és néhány megfogadni ildomos, komoly tudást feltételező pózban előadott tanács segítségével.)  
Maradt tehát a gyógykezelt minden gondjával, problémájával együtt és a masszív bizonytalanság. Pesszimistán néztünk az éjszaka hátralévő része elé.

Folytatása következik

NÁ.