2013. augusztus 28., szerda

Na csá!

Kapom az üzenetet a számomra ismeretlen ügyféltől: „Szia, az lenne a gondom...”

Az idézet hasonló hangvételben, helyesírási hibáktól hemzsegve szól nekem, az ismeretlen „szolgáltatónak”, akitől kérnek, akitől akarnak, lehetőleg gyorsan, lehetőleg olcsón..

Ahhoz, hogy gyorsan és olcsón ma Magyarországon elintézhessünk valamit, célszerű elnyerni annak a bizalmát, akitől kérünk. Az udvariasság mellőzhető, amennyiben jelentős összeg áll a megrendelő rendelkezésére, de ebben az esetben a második kritérium értelmét veszti, ugyanis nehéz drágán olcsót venni.

Ismeretlenül, letegezve, hibákat nem számolva löki elém a kívánságát a kuncsaft, amire én magázva, udvarias és korrekt választ küldök. Erre persze már nem érkezik válasz, mire két nap után telefont ragadok, hátha...

Közli -hasonló stílusban- hogy megoldódott a helyzete. Elköszönünk, én magázva, ő tegezve, holott 20 év különbség simán a javamra (hátrányomra) írható.

Hofi mondta egy kabaréjában, hogy a falu gazdag embere e szavakkal invitálta: „Gyűjjön, nézze meg a házam, mert maga még ilyen magosat, meg ilyen emeleteset nem látott...

Mondtam neki: - Jó napot kívánok! - na ő meg ilyet nem hallott.”

forrás:vatera.hu

Valami hasonló zajlott le köztünk azzal a különbséggel, hogy nem átallottam az alapvető törvényszerűséget felismerni: tetteinknek kell, hogy legyenek következményei.

Számára ez a következmény nem kommunikációjának árnyaltságából, hanem neveltetésemből fakadt.

Válaszolhattam volna úgy is, hogy: „Előbb tanulj meg írni, meg normálisan köszönni kis köcsög”, de nem tettem a fenti okból kifolyólag és nem tettem mindezt abban a reményben, hogy a zsák megtalálja a maga foltját.

Ez egy teljesen hétköznapi példázata a totális igénytelenségnek. Lehetne tovább tupírozni az esetet, elképzelni belbecse alapján a személy külcsínét és valószínűleg találnék némi egybeesést.

Persze minden ember egyforma, meg ne ítélj, hogy ne ítéltess és az vesse az első követ...

De engedtessék meg, hogy magyarázatot adjak, miért is ragadtam tollat egy ilyen piszlicsáré ügyben.

Az emberek és különösen a fiatalok, fiatal felnőttek, komoly önértékelési válságban szenvednek. Nem tudják mit miért tesznek, miért járnak iskolába, miért nem lesznek ripsz-ropsz milliomosokká, miért nem becsüli őket senki.

Rettegnek mindentől. Rettegnek a szüleiktől, tanáraiktól, a másik nemtől, magyarán a kihívásoktól.

Én természetesen nem minden egyes fiatalra gondolok e sorok írása közben, vagy egyenlő mélységben. Mert igenis vannak olyan (fiatal) emberek, akik tudják mit akarnak és ezeknek a céloknak az elérése érdekében képesek is áldozatokat hozni.

Az önbecsülésüket vesztetteket könnyű kiválogatni kedvenc mondatkezdésük alapján: „Úgyis ez, úgyis az, úgysem ez, úgysem az...akkor meg minek strapáljam magam, hiszen...”

forrás:manna.ro

Ez az igénytelenség jellemzi megjelenésüket, kommunikációjukat, vásárlási szokásaikat, magatartásukat és hosszasan folytathatnám a sort.


Önbecsülés – nem megalapozottan önbizalom és kivagyiság – nélkül nem értem miért csodálkoznak, hogy semmibe veszik őket. Miért csodálkoznak, ha ott palizzák át őket, ahol lehet. Miért nem találnak tetszésüknek megfelelő filmet, zenét, ne adj Isten könyvet? (A nagyobb tragédia egyébként az, ha találnak, mert a szórakoztatóipar is mélyrepülésben van, de erősen! A képregény-adaptációkból összetúrt filmek sokadik részén élvezkednek egy vödör pattogatott kukoricával az ölükben.)

Nem látják és nem tiltakoznak, hogy minden szart rájuk sóznak szépen becsomagolva.

De miért is ne tennék? Miért adnának több fizetést egy funkcionálisan analfabétának (kis túlzással) akinek egy a lényeg: a szombat esti buli. Úgy sem fog lázadni, úgy sem fog sztrájkot szervezni, nem fogja magának kikérni. Úgy sem, úgy sem...

A helyzet azért aggasztó, mert nem látok esélyt arra, hogy alulról szervezve fog változás beköszönteni. Amikor a munkáltató a reggeli jelentésből azt fogja kisilabizálni, hogy a sok félmunkaerő több kárt okoz, mint amennyi bért megspórolnak rajtuk, majd akkor lépnek a változtatás mezejére.

Akkor érdeke lesz a gyáraknak szakembereket foglalkoztatni, akkor érdeke lesz szelektálni, érdeke lesz képezni, továbbképezni. Akkor talán majd jövőnk zálogai is kapcsolnak és ha a teljesítmény és a bérezés között összefüggést is felfedezni véli, na akkor állhatunk meg, mert ottan lesz majd a Kánaán.

De előfordulhat az is, mint a rendszerváltás környékén hazánk esetében is történt: beözönlöttek a jól képzett munkaerőt megfizetni is hajlandó tőkések, mert a legnagyobb profitot az emberi erőforrásokkal történő gazdálkodás során lehet nyerni.

Vannak tőlünk keletebbre, délebbre olyan országok, ahol az oktatás színvonalát jobban megőrizték, mint nálunk és sokkal olcsóbbak, mint a magyar munkavállalók. Tehát nem elképzelhetetlen, hogy egy bizonytalan befektetési környezetben nem fognak a gazdaság szereplői tódulni, sőt áthelyezik telephelyüket egy másik országba, ahol nagyobb profitot remélnek.

Felvetődik a kérdés, hogy ha ez így van, akkor nem mindegy?

De. Tulajdonképpen mindegy. Mert úgysem lesz sem ez, sem az és úgyis, úgyis, úgyis...

Mivel is motiválhatnám így a fiatalokat? Semmivel.

Na csá!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése