Egy link sajnos elnavigált az egyik, ha nem a legnépszerűbb közösségi oldalra, amin egy megdöbbentő párbeszédfolyamot olvastam. Egy hölgy éppen búcsúzkodott, mert a halálba készült.
18.30-tól 20.40-ig aggódtak érte. Időnként visszanézett, sejtelmesen utalásokat tett arra vonatkozólag, hogy ő már elindult egy úton, ahonnan nincs visszatérés, meg neki már így jó és hasonló könnyfakasztó, érzelmi injekciókat döfött a nagyszerű hallgatósága bőre alá.
Szándékosan nem írok konkrétumokat, csak az időtartamot jelöltem meg megközelítő pontossággal, mert félek, hogy esetleg lenne vállalkozó kedvű, aki végigtúrná a netet, hogy egy kicsit vegzálhassa szegény párát. Egyébként sem a szavak a fontosak, hanem a mondandó és az üzenetei tartalma.
A testvére például az oldalt böngészve értesült az esetről és ott próbált meg információt szerezni, mivel nem ismerte a (saját testvére) telefonszámát, ezért nem tudta (akarta) felhívni. (A kapcsolat intenzitásáról, melegségéről azt hiszem pontos képet kaphattunk e rövid kis beszámoló segítségével.)
Aztán jöttek a siratóasszonyok – valódinak látszó könnyekkel és kétségbeeséssel – és nyomták, ami a csövön kifért. Minden tudásukat latba vetették, hogy az egyirányú utcából, a nem túl együttműködő öngyilkosjelöltet visszacsalogassák. Időnként teljesen őszintének tűnt az aggodalmuk, valóban mozgósítani igyekeztek a hatóságokat, szomszédokat, végső soron a Jóistent, aki minden telefonszámot jól ismer.
Egy bennfentes tájékoztatta azutazóközönséget és a vonatra várakozókat izguló, ámde meg nem moccanó közönséget, hogy az életét eldobni szándékozót a pszichiátriára szállították.
Azon a tényen nem akadok fenn, hogyan is tájékoztathatnak akárkit, ha nem bárkit abban az esetben, ha nem valaki. Lényegre törően: nem volt közeli hozzátartozó, akivel ilyen ugyancsak kényes kérdést közölt az egészségügyi személyzet, de távol álljon tőlem, hogy az ő felelősségük megállapításán csámcsogjak.
Sokkal inkább az döbbent meg, hogy meg is számolom 1,2,3,4...7 ember nézte páholyból a fel nem készült önpusztítók tipikus segélykiáltását és eljutottak arra a pontra, hogy egyikük felhívta 20.40-kor a mentőket, akik beszállították a pszichiátriára.
Fél héttől majdnem este kilencig nézték, hogyan nem hal meg alanyunk – aki még a szükséges drámaiságra sem vette fáradtságot – és nem tettek semmit.
Nagyon vigyázzunk ezért, utcán el ne botoljunk, hasra ne essünk, meg ne szédüljünk, mert ember nem lesz, aki segít. Hogy miből gondolom? Hát abból, hogy a barátok sem mozdították az ujjukat sem, mit várhatnánk egy idegentől?
Ha szegény jelöltünk idáig úgy érezte, hogy egyedül van és van egy csepp esze, akkor most már tudja, hogy egyedül van. Ezt a cirkuszt azonban nem volt értelme ország-világ előtt végigjátszania, mert imádkozhat, hogy ne kerüljön az állásába. Ugyanis ma a közszférában dolgozónak acélidegzettel kell rendelkeznie.(Mert így döntöttek) Az ilyen kilengések megengedhetetlenek. Nem kell(het) a gyenge láncszem.
Miért vagyok ilyen cinikus? Miért viszem el az irónia irányába az egész cirkuszt? Miért nem tudok együtt érezni?
Talán régimódinak tűnök, de valami azt súgja, hogy a baj ugyan komoly lehet és valóságos válságot él meg szegény pára, de valahogy hiteltelen nekem a pszichiátriáról szabaduló öngyilkosjelölt, aki alig 16 órával a kórházba szállítása után újabb bejegyzést posztol ki a közösségi oldalán.
NÁ.
18.30-tól 20.40-ig aggódtak érte. Időnként visszanézett, sejtelmesen utalásokat tett arra vonatkozólag, hogy ő már elindult egy úton, ahonnan nincs visszatérés, meg neki már így jó és hasonló könnyfakasztó, érzelmi injekciókat döfött a nagyszerű hallgatósága bőre alá.
Szándékosan nem írok konkrétumokat, csak az időtartamot jelöltem meg megközelítő pontossággal, mert félek, hogy esetleg lenne vállalkozó kedvű, aki végigtúrná a netet, hogy egy kicsit vegzálhassa szegény párát. Egyébként sem a szavak a fontosak, hanem a mondandó és az üzenetei tartalma.
A testvére például az oldalt böngészve értesült az esetről és ott próbált meg információt szerezni, mivel nem ismerte a (saját testvére) telefonszámát, ezért nem tudta (akarta) felhívni. (A kapcsolat intenzitásáról, melegségéről azt hiszem pontos képet kaphattunk e rövid kis beszámoló segítségével.)
Aztán jöttek a siratóasszonyok – valódinak látszó könnyekkel és kétségbeeséssel – és nyomták, ami a csövön kifért. Minden tudásukat latba vetették, hogy az egyirányú utcából, a nem túl együttműködő öngyilkosjelöltet visszacsalogassák. Időnként teljesen őszintének tűnt az aggodalmuk, valóban mozgósítani igyekeztek a hatóságokat, szomszédokat, végső soron a Jóistent, aki minden telefonszámot jól ismer.
Egy bennfentes tájékoztatta az
Azon a tényen nem akadok fenn, hogyan is tájékoztathatnak akárkit, ha nem bárkit abban az esetben, ha nem valaki. Lényegre törően: nem volt közeli hozzátartozó, akivel ilyen ugyancsak kényes kérdést közölt az egészségügyi személyzet, de távol álljon tőlem, hogy az ő felelősségük megállapításán csámcsogjak.
Sokkal inkább az döbbent meg, hogy meg is számolom 1,2,3,4...7 ember nézte páholyból a fel nem készült önpusztítók tipikus segélykiáltását és eljutottak arra a pontra, hogy egyikük felhívta 20.40-kor a mentőket, akik beszállították a pszichiátriára.
Fél héttől majdnem este kilencig nézték, hogyan nem hal meg alanyunk – aki még a szükséges drámaiságra sem vette fáradtságot – és nem tettek semmit.
Nagyon vigyázzunk ezért, utcán el ne botoljunk, hasra ne essünk, meg ne szédüljünk, mert ember nem lesz, aki segít. Hogy miből gondolom? Hát abból, hogy a barátok sem mozdították az ujjukat sem, mit várhatnánk egy idegentől?
Ha szegény jelöltünk idáig úgy érezte, hogy egyedül van és van egy csepp esze, akkor most már tudja, hogy egyedül van. Ezt a cirkuszt azonban nem volt értelme ország-világ előtt végigjátszania, mert imádkozhat, hogy ne kerüljön az állásába. Ugyanis ma a közszférában dolgozónak acélidegzettel kell rendelkeznie.(Mert így döntöttek) Az ilyen kilengések megengedhetetlenek. Nem kell(het) a gyenge láncszem.
Miért vagyok ilyen cinikus? Miért viszem el az irónia irányába az egész cirkuszt? Miért nem tudok együtt érezni?
Talán régimódinak tűnök, de valami azt súgja, hogy a baj ugyan komoly lehet és valóságos válságot él meg szegény pára, de valahogy hiteltelen nekem a pszichiátriáról szabaduló öngyilkosjelölt, aki alig 16 órával a kórházba szállítása után újabb bejegyzést posztol ki a közösségi oldalán.
NÁ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése