A feljelentés természetéről

Jól működő közösségekben a társadalmi együttélési szabályok mintegy automatikusan, önműködően érvényesülnek. Tökéletesen működő közösségekben minden egyes szükséges alkalommal, de ilyen ideális, utópisztikus állam még nem jött létre a Földön.

Maradjunk a jól működő jelzőnél. A jól működő társadalmak a saját alapítóik igényei szerint szerveződnek, tehát a közösségi akarat legalább ebben nem lehet ellentétes az egyéni akarattal. Ismétlem elvben és ismétlem egy jól működő társadalomban.

A miénk nem az és hogy miért nem, arról vitatkozni sem vagyok hajlandó. Aki ezt meg meri kérdőjelezni, azzal nekem semmilyen dolgom nincs, semmilyen párbeszédet nem kell folytatnom, mert nem e világból való.

Szóval a mi társadalmunk nem működik jól, így a közösségi akarat sem jutott el az önérvényesülés fázisába. Az esetek döntő többségében csak azt és épp annyira hajtanak végre, vagy tartanak be az emberek, amit és amennyire okvetlenül muszáj.

Ez nem ad okot az optimizmusra, hiszen ezt sem alapvetően önkéntes jogkövetőként, hanem valamilyen szankcióktól tartva teszik. Számos közösséget és egyént egyaránt károsító magatartással találkozhatunk nap, mint nap: a csendháborítástól az adócsalásig. Az esetek jelentős hányadában magunk is felelősek vagyunk a minket hátrányosan befolyásoló cselekmények kialakulásában, elharapódzásában, elfajulásában. Áldozattá válni is tudni kell és igenis könnyen áldozattá tudunk válni mindennemű propaganda ellenére. De általában véve érzem úgy sok esetben, hogy szeretünk szenvedni, mártírok lenni.

Emberek, vagy közösségek képesek hosszú időn keresztül a legkülönfélébb fajsúlyú jogsértéseket, megaláztatásokat lenyelni, de ugyanakkor bizonyos esetekben ész nélkül harcolunk valós vagy vélt sérelmeinkért igazi hegylakóként, nevezetesen: csak az egyikünk maradhat.

Átlagemberre nem jellemző a pereskedés, de ha egyszer mégis belefog, akkor nem kímél se időt, sem ideget. Ha lúd, legyen kövér – kiáltja és egy vacak birtokper miatt képes bélbolyhait éveken át legyalulni.

Egy nagyon különleges lelkiállapot jellemez sokunkat: megbántódni fájunk, de nem teszünk semmit a fájdalomcsillapítás érdekében, viszont oltárira fel vagyunk háborodva, ha a világ nem akar tudomást venni a minket ért sorscsapásról és nem siet senki a megmentésünkre. Pedig de jó lenne... átlökni a feladatot, áthárítani a felelősséget!

forrás:hotdog.hu

 

Ha e különös lelkivilág tanulmányozásáról szóló ömlengésemet még lehet picit színesíteni, akkor teszem ezt az alábbi közhellyel: a magyarok egy feljelentgetős nép.

Ezt olyan hangsúllyal illik kimondani, hogy abból kivilágoljon, micsoda jellemtelen tetvek vesznek minket körbe, kikkel is vagyunk összezárva. Feljelenteni ocsmány, undorító és eléggé el nem ítélhető tett, aki feljelentget az egyszerűen tetű.

Ismerek ilyeneket, az tény. Van, akinek nincs elég csatornája a televízión és a 112 ingyen hívható, így feljelentget. Egyesek szerint ennek külön hagyománya van nálunk. Én ezzel a hagyománnyal azonban így egy az egyben nem találkoztam, sőt épp az ellenkezőjét tapasztaltam. Magunk lustaságból, gyengeségből, félelemből, vagy bármely más okból, a minket sértő, veszélyeztető, vagy nyugtalanító tettekkel szemben nem lépünk fel, viszont cikinek érezzük, hogy mindezeket a hatóságok – akikben talán nem alaptalanul nem bízunk – tudomására hozzuk. A függöny mögül leselkedve, a párnát a fejünkre szorítva várjuk, hogy hátha valamelyik szomszéd hívja a zsarukat, ha éjjel dáridó van, illetve nyugodtan lépünk át a villamos-megállóban fekvő emberen, ha rajtunk kívül más is tartózkodik ott, bízva abban, hogy biztos majd valaki kihívja a mentőket.

Még az alig vagy a rosszul működő hatóságok is hatékonyabban tudnak fellépni a legtöbb esetben, mint a laikus polgárok. Ha nem félünk tűzoltót hívni, ha lángol a gázcseretelep attól tartva, hogy a levegőbe repül az egész – egyébként nagyon helyesen – nem kezdünk bele az oltásba, miért nem merünk feljelentést tenni egy olyan szomszéddal szemben, aki egyébként pokollá teszi az életünket? Értem én, hogy nem bízunk az eljárás sikerében és tartunk a bosszútól, de miért gondoljuk, hogy az elviselhetetlennel együtt lehet élni? 

forrás:gallery.site.hu

 

Nem, nem lehet! Bármennyire is szeretnénk ezt hinni.

Ha valaki átnéz rajtunk, olyan cselekedetekre adja a fejét, ami komolyan veszélyeztet minket, miből gondoljuk, hogy egy szép nyári napon saját elhatározásból szakítani fog a kialakított gyakorlattal? Nem fog, mert ha lenne esze, vagy lelkiismerete, nem tenne olyat, ami a másikra nézve káros, veszélyes, kellemetlen, stb.

Mindenkit a tettei minősítenek. Amíg fejben játszadozik gondolatokkal nem sokat tehetünk, de ha az akaratelhatározás manifesztálódik és megjelenik a külvilágban, azt olybá kell vennünk, mintha sakkban az első lépést megtette volna. Mi csak arra tudunk reagálni, amit lépett. Számolgathatunk, de végül lépnünk kell. A különbség csupán abban mutatkozik, hogy rendes vagy francia sakkot játszunk. Ütünk, vagy ütést kényszerítünk ki. Mindkét döntés elmozdulással jár. El lehet dönteni, melyik okoz kisebb kellemetlenséget.

Figyelembe lehet venni egy magtartás vizsgálatánál, hogy mi vezetett odáig, de a tényszerűségen ez mit sem változtat. Ugyan kit vigasztalna az, ha a családját nem szórakozásból, hanem elmebetegsége miatt irtotta ki egy sorozat és/vagy tömeggyilkos?

Ahhoz, hogy polemizálgathassunk egy megszakított negatív folyamat után az kell, hogy egyáltalában megszakadjon a folyamat. Ha magától nem szakad és magunk sem vagyunk képesek véget vetni neki, akkor külső segítséget kell igénybe vennünk. Ezt hívhatják úgy is hogy feljelentés.

Aki ezen levezetés után, negatív érzettel párosítja magában ezt az aktust, azt csak szánni tudom.

Ha már eleve nem vagyunk elájulva a hatóságok teljesítményével, miért várjuk el tőlük és főképp, hogyan akarjuk számon-kérni rajtuk amit megtettek, vagy épp, amit megtenni elmulasztottak, ha nem hozzuk a tudomásukra mindazt, amit úgy vélünk tudniuk illene, csak éppen maguktól. Maguktól nem fog menni.

Azt a közhelyet mindenki ismeri, hogy nem lehet mindenki mellé egy rendőrt állítani. Érdemes ehhez tartani magunkat. A hatóságok bénázásaiért a hatóságok felelnek, eredményességükért viszont mindannyian. Sokan lihegnek a csendőrséget visszasírva, de azt már kevesen tudják, hogy 90% feletti felderítési mutató nem kizárólag derék kakastollasaink érdeme, hanem annak az államigazgatási modellnek, melynek erőszakszervei voltak csupán, de a felderítést saját hatáskörben tucatnyi szerv eszközölte a vadőrtől, halőrtől, erdőőrtől, csősztől kezdve a helyi potentátokkal bezárólag. Nem folyt ott semmiféle nyomozás sok esetben. Biztos címekre mentek és nem lacafacáztak, vitték a tyúktolvajt, mint a pinty.

Soha nem lehet egy állam szolgálatában annyi hatósági jogkört gyakorló, amennyi valamennyi jogsértést felfedi és nem roppan bele a gazdaság.

Annak magyarázata, hogyan távolodott el az állami akarat az állampolgárok érdekeitől, hogyan váltak egymással szemben álló felekké, már egy másik vizsgálat tárgya lehetne. Nem egyik napról a másikra történt és az is igaz, hogy nem is nélkülöz minden alapot, de azért nehezen tudom azt a mentalitást elfogadni, hogy bizonyos jogsértések esetében, nem hogy eljárást nem kezdeményeznek a lakosok, hanem kvázi bűnpártolóként lépnek fel.

Tipikus példa erre az adócsalás, illetve az ehhez kapcsolódó számla/nyugtaadási kötelezettség megsértése, de ennél sokkal látványosabb és nyugtalanítóbb esetekben sem tesz a polgárok jó része semmit. Például egy-két pohárkával legurítani és utána kocsiba pattanni nem okvetlenül vált ki ellenérzést, pláne akkor nem, ha a többiek még többet gurítottak le.

Furcsa fajta a mi népünk, de nem lennék meglepve, ha máshol is találkoznánk hasonló jelenségekkel, azonban biztos vagyok abban, hogy egyetlen nemzet sem bélyegzi meg magát „hivatásos feljelentő” címkével.