Nem a Pásztor-ügy

Miskolci polgárként nem tudok napirendre térni a Pásztor-ügy felett.
Értem mindezalatt, amit a helyi cigánysággal kapcsolatos problémák kezelésének körébe sorolnak. 

Olvasom az egymásnak ellentmondó, egymást cáfoló, egymásnak feszülő véleményeket,  a legkülönfélébb újságok és egyéb sajtótermékeik hasábjain, illetve azok kommentjeit, a blogokat, közösségi oldalakat, nézem, hallgatom a híreket, riportokat és egyre inkább szorul össze a torkom. 
Semmit sem értek ugyanis.
Itt születtem, a katonaidőt és tanulmányaimat leszámítva itt éltem és élek a mai napig. Kis nagyképűséggel minden szegletét ismerem, lásd bővebben „... minden sarkon álltam már, minden lépcsőn ültem már...”
Úgy gondoltam, – de nem vindikáltam magamnak a kizárólagos tudás jogát -  hogy  tisztában vagyok a miskolciakat  érintő kérdésekkel,  gondokkal, problémákkal. 

forrás:nol.hu

Sokáig blogot is vezettem a látott, hallott visszásságokról, kijavítandó, pótlandó hiányosságokról, de ugyanakkor nagy örömmel tudósítottam Miskolc eredményeiről is. Igazi lokálpatriótának érzem magam még most is, amikor úgy érzem, hogy valahogy ez a hely kezd nem az „én városom” lenni.  (A blogot töröltem, mivel mérsékelt és higgadt hangvétele miatt a mai ingerküszöböt nem volt képes elérni, attól pedig nem lettem boldogabb, hogy írásban láttam a nyilvánvalót.) 

Mondhatnám, hogy tudom mi az alapvető gond  a szóban forgó esetben, esettel kapcsolatban és tudom is a megoldást rá, de azt is belátom, hogy a mai magyar államberendezkedésben és a közélet jelenlegi állapotában reális lehetőség nem kínálkozik a megvalósításra.
Nehezen szántam magam rá a megszólalásra, de kénytelen vagyok hangot adni egy szörnyű felismerésnek és vállalni a balek szerepét (mert én csak most jöttem mindezekre rá).

Amikor Moldova írta az Érik a vihart volt szerencsém egy megörökítésre érdemes potenciális helyszínen elkalauzolni és beszélgetni  - szűk korlátok között – vele. Az írásain nőttem fel, ezért nem titkolom, hogy fontos epizód volt ez a találkozás (illetve még egy) vele. Amikor hónapokkal később kézbe vettem a könyvét, nagyon megdöbbentem.
A kedvenc kortárs magyar íróm, a kedvenc szülővárosomról írt, de olyanokat, hogy … hogy csak bólogatni tudtam. Nem a mi volt, ami megdöbbentett, hanem a hogyan, a  miként, a felületesség, a felszín kapargatása, a messziről jött ember „elnagyoltága” és felelőtlensége. Rettenetes volt azt látnom, hogy mennyire nem látta, illetve nem úgy látta a szóban forgó helyzeteket, mint ahogyan az bizonyíthatóan és dokumentálhatóan voltak (és vannak ma is). Egy világ omlott össze bennem  - ami részben már visszaépült, mert azért tud az öreg – annak láttán, hogy olyan írót választottam „'mesteremül”, akinek munkamódszere bőven hagy kifogást maga után. Más, a szakmámba vágó témákat is dolgozott már fel és akkor is tapasztaltam a szakterminológia használatának teljes hiányát, a nem megfelelő mélységű merítési bázist, így megerősödött bennem egy kétely, hogy ha amennyiben azokról a területekről, ahol bennfentesnek számítok ilyen hanyag eleganciával ír, akkor már serdülőkoromtól félrevezethetett, mert nem gondolom, hogy más oknyomozó könyvei írásai során nagyobb odafigyelést tanúsított volna a témák iránt. 

Most, amikor a Pásztor-ügyhöz hozzászólok szavaim üresen csengenek, amikor a végeredményt olvasom és visszafelé göngyölítve eljutok addig a felismerésig, hogy igen komoly ismerethiányról tesznek tanúbizonyságot médiamunkások, közéleti szereplők, filozófusok, szabadon gondolkodók (?) politikusok. Legszívesebben a fejemet verném a falba. Bele sem merek gondolni, hogy azon a szűk mezsgyén, amit ma sajtószabadságnak neveznek, a lábukat megvetve publikálók ilyen hevenyészett magyarázatokkal, fejtegetésekkel, tudósításokkal tudnak csak szolgálni, vajon képesek-e más ügyben, más körülményekről ennél többet, vagy inkább hitelesebbet, igazabbat kipréselni?

Nem a sajtószabadság, hanem a saját korlátaik tartották, tartják vissza azt, aminek ki kellene jönnie, mert amennyiben bent marad semmi értelme nem volt és a jövőben sem lesz a kapcsolódó írások hangulatával, tartalmával mondanivalójával megegyező töltetű közlésekre.
Akkor már maradjon a puszta tényközlés, amit úgyis az MTI szolgáltat és slussz.
Pont a napokban készültem írni az online és a nyomtatott, pontosabban az ingyenesen elérhető és a „fizetős” sajtó közötti minőségi különbségről a „fizetős” sajtó javára eldöntve a kérdést, de ezek után  - bár egyenlőségjelet nem teszek a kettő közé – kicsit alábbhagyott a lendületem.

Elvárom, hogy vessenek véget a maszatolásnak, elvárom, hogy aki véleményt nyilvánít, az legalább a minimális fáradtságot vegye arra, hogy tájékozódik. Követelem mindezt úgy, hogy hiszek a logika kíméletlen törvényszerűségeiben, vallom, hogy nem kell tüzet nyaldosnunk ahhoz, hogy tudjuk éget. Megtették már előttünk mások. Akkor elő a másokkal! Olvassanak másokat, mielőtt leírnak egy sort is! Tapasztalás és tanulás, utánajárás nélkül, hogyan tehet felelős közéleti személyiség és újságíró  - még ha publicista is – előremutató javaslatot (ezt éppenséggel kerülni szokták) miért nem képesek puszta papírpocséklásnál és az ezzel együtt járó összezavarásnál többre? Nem érdekük a hiteles tájékoztatás? Vagy netalán pont a zavaros tájékoztatás az érdekük? Esetleg fizet valaki ezért?

A vélemény szabad, de a hír szent. Egy újságíró nem teheti meg, hogy csak véleményt formál, főleg nem, ha a fenti ismérvek valamelyikét, vagy akár mindegyikét elmulasztotta.
Hogyan nyissam ki hétfőn az újságot ezek után? Hogyan nézzek meg egy vitaműsort? Nem elég a tudatos befolyásolás, véleményalkotás és döntéshozatal-előkészítésének torzítása, ami már-már állami monopólium? Még az is megfejeli, akinek ezt nem kell tennie?

Számos online marketinggel foglalkozó oldalon azt olvasom, hogy a szenzációhajhász szalagcímek kora lejárt, mert ugyan bevonzzák a potenciális fogyasztót, de a valós címmel ellentétes tartalmat találva (suttyomban becsempészve) nem vezet máshová, mint a megcélzott közönség visszafordulásához. Akit egyszer-kétszer megvezettek, már csak büszkeségből sem vásárol ott és annál, ahol és aki.

Itt tartok most az egész magyar sajtóval, az egész magát függetlennek, vagy ellenzékinek valló értelmiséggel. Képesek voltak elérni nálam, hogy magam is fenntartással fogadjam írásaikat, elemzéseiket, publicisztikáikat. Ott tartok, hogy a – támogatási céllal is – vásárolt véleményformáló lapokat egyáltalán nem, vagy csak esetenként fogom megvásárolni.

A színvonaltalanságért nem adok pénzt, abból bőven akad ingyen is.