2015. december 31., csütörtök

Meg is dögölhetek

Napok, hetek óta nem csörren meg a telefonja? Nincsenek spontán találkozásai, összefutások, bekéredzkedések egy baráti csevejre? Ha napokig betegeskedik és ezt a munkáltatójának bejelentette, már senki nem is keresi (legfeljebb, ha valamit alá kell írni, vagy egyik-másik aktát nem találják)? 

A szomszédok nem hívnak rendőrt, ha napok óta nem látják mozogni? A rokonokkal is csak ünnepekkor, esküvőkkor, ballagásokkor és temetésekkor találkozik? És ami még ennél is rosszabb: Önnek sem hiányzik a társaságuk? Alig várja, hogy lefussák a kötelező köröket és uccu haza? (Kurta kor című versem)

Hány képeslapot, üdvözlőlapot, (őszinte) baráti levelet írt az elmúlt öt évben? Hány SMS-t, hány MMS-t, e-mailt? Kit hívott fel csak azért, hogy megtudja, hogy van? (Tehát nem unaloműzésből.) Hány Facebookról, Twitterről, Instagramról és a közösségi média bármely alkalmazást háta mögött hagyó, addig országos barátnak, ismerősnek számító tag után érdeklődött? Hánnyal tartja rendszeresen a kapcsolatot? (A témáról bővebben itt)

Magam ebben az egyszerű, lecsupaszított mondatban találtam meg vélt igazamat: ha nem keresnek meg is dögölhetek.
A világ számára megszűnt ember, gyakorlatilag a halott ember szerepét játssza. Ha akarja, ha nem. Akit nem látunk, arra nem vágyunk. Csak arról fantáziálhatunk, csak azzal  tervezhetünk, aki benne van köreinkben, a vérkeringésünkben. Sokszor azzal sem, de a láthatatlan, elfeledett, leírt, „hasznot nem hajtó” emberek végképp eltűnnek. Előbb a szemünk elől, utána a telefonunkból, noteszunkból, majd a gondolatainkból és a legvégén az emlékeinkből is. 

Nem leszek negatív és igyekszem derűsen tekinteni a jövőbe, de a tények fenti állításomat látszanak alátámasztani. Aki nem tart fenn napi, bensőséges kapcsolatot, akár csak egy, esetleg két emberrel az teljesen elszigetelődik, hiába nyitott a világra. A világ nem nyitott rá. A hírekkel, a világ eseményeivel tökéletesen tisztában lehet, de nem számíthat a legelemibb segítségre sem.

Nem kezdem el, hogy régen így, meg úgy, de azt sem kezdem el, hogy ha megengedhetem magamnak anyagilag, akkor elvileg ilyen és olyan szolgálatok időről- időre felkeresnek, felkereshetnek, hogy … de hiszen akkor máris van egyfajta kapcsolat, még ha a szerződési kötelezettség szülte is.

Még mindig nem értjük, hogy most és itt élünk, ezeken a tájakon, ezekben  a falvakban, városokban, házakban, ezekkel közösségekkel, emberekkel kényszeres sorsközösségben. Nem tudjuk visszatekerni az idő kerekét és nem mindenki teheti meg, hogy kedvére utazgasson és költözködhessen a világban oda, ahol jobb, szebb életet remél. 

Egymáshoz vagyunk  láncolva. Építhetünk szigeteket, amit kényünknek-kedvünknek megfelelően rendezünk be, de a sziget, akkor is sziget marad. Ha pedig egyik szigetről egy másikra szeretnénk eljutni, óhatatlanul is érintenünk kell az általunk ellenségesnek tartott, be nem lakott területeket. Mennyivel egyszerűbb és célszerűbb lenne, ha nem csak foltokban, hanem egészében tudnánk elfogadható életet teremteni. (Idevágó mesém)
Én mindenesetre jobban szeretnék mindenhol otthonosan mozogni, mindenhol otthon érezni magamat. De ez nem csak rajtam múlik. Az elzárkózó, közömbös, – uram bocsá' – ellenséges emberekkel ilyen „paradicsomi”környezetet nem lehet megteremteni.

„Csak az fáj, ami nekem fáj”  - emlegette gyakran apám és nem tudom azt mondani, hogy annyira mellényúlt volna. Amivel nem tudtam és soha nem is fogok tudni azonosulni, az az téves feltevés, hogy együtt nem lehet túlélni, hogy valakinek veszteségnek is „kell lennie”.
Nem kell. Nem attól leszünk egyedül, hogy azt hazudjuk magunknak, hogy egyedül is megbirkózunk a feladatokkal, mert a sors által ránk rótt feladatokat amúgy is nekünk kell elvégeznünk, a csapásokat nekünk kell elviselnünk és az áldásokat is nekünk kell felhasználnunk élnünk.  Mégis rendszeresen felmerül az igény, a tévében, újságokban, rádióban, interneten, elkapott beszélgetésekben, hogy valaki kell, mert „… egyedül nem megy...”.




Próbáljunk meg ezzel azonosulni! Ne az okozzon örömet, ha a másikat kitúrjuk valahonnan, hanem, hogy magunk is elérjük az irigyelt eredményt! Felejtsük már el a „Dögöljön meg a szomszéd tehene is!” hozzáállást! Ne várjunk, hanem tegyük meg mi azt a bizonyos első lépést! Közelítsünk és ne távolodjunk! Így menni fog, így nem üresedik a karácsony, a húsvét, a kötelező névnapok, a … soroljam?
Mindenki tudja miről beszélek.

Ebben a reményben kívánok eredményekben és élményekben gazdag, boldog, új esztendőt mindenkinek!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése