Én nem vagyok ebben olyan járatos

„Én nem vagyok elég járatos ebben a kérdésben.” „Ehhez én nem értek.” „Ez a nagyok dolga.” „Biztosan, de én ezt nem tudom megítélni.” - hallhatjuk gyakran, ha sikamlósabb(nak tűnő) témák felé mozdulunk el egy beszélgetés során és a partnerünk az Istenért sem akar velünk csúszni. De velünk szemben sem.

Olyan közhelyekre kell itt gondolni, mint életszínvonal, jövedelmi- és karrierlehetőségek, az egészségügyi- és szociális ellátások, mindennapi bosszúságok, vagyis más szóval a boldogulás, illetve nem boldogulás körébe sorolható kérdések, de ha még ennél is szélesebb kört akarunk húzni, akkor mondhatjuk úgy is, hogy az élet, mint olyan. Önnönmaga szépségével és szörnyűségeivel együtt. (Meggyőződésem, hogy a szörnyűségek leginkább emberi magatartásoknak tudhatók be). Olyan tárgykörök, amelyeket mindenki nagyon is jól ismer, mert igenis be kell osztania a pénzét, hogy jobb esetben aközött kelljen őrlődnie, hogy belföldön, vagy külföldön töltse a szabadságát, rosszabb esetben pedig amiatt, hogy eszik, vagy fűt és az sem mindegy, hogy a kölyke hol és mit tanul és valaha fog-e vele valamire is menni. Folytatni felesleges a példálózást

. 

 forrás:pixabay.com

Nem akadémia vitákról, csupán földhözragadt gondolatokról van szó. Aki nem búra alatt, vagy az erdőben remeteként él érintett és, ha egészséges a lelke, akkor ezekről a témákról valamiféle képzetet kialakított magában, öröm, vagy bánat tölti el, de semmiképpen nem viszonyul semlegesen a saját(nak is mondható) ügyekhez. Ha mégis akadna ilyen „elvetemült”, nos ez az írás nem szól róla.

Ha észlelem a külvilág akcióit, arra valamiféle reakciót adok. Ez számtalan személyiségben rejlő tényezőtől függ, de legkevésbé sem nézünk magunk elé rezzenéstelen arccal. Ha valami pozitívan érint és olyan valakivel találkozom, aki ugyanezzel a valamivel kapcsolatos örömének ad hangot, akkor nem habozok kimutatni lelkesedésemet. Ha elszomorít, akkor ezt vagy közlöm és megkérem az illetőt, hogy az engem kellemetlenül érintő témát mellőzzük, vagy elnézést kérek és távozom, de az is előfordulhat, hogy felhorkanok, vitába bocsátkozom. Tehát valamit csinálok. Persze elzárkózhatom a világtól, persze összeszorított szájjal és farpofákkal állhatok ott, mint egy hülye, de hát erre szokták mondani, hogy túl rövid az élet. (Bár az igaz, hogy ilyen embernek teljesen mindegy, hogy meddig él, ahogy azt a Nemzet Csótánya, Nagy Feró is megénekelte anno: „Minek él az olyan, aki nem tudja mi a jó, nem tudja mi való...”)

Különösen markáns szituáció alakul ki, ha az ember a politikáról szólna, ha nem is szívesen, mint inkább szükségszerűen. Még markánsabb, ha jó ismerőssel, rokonnal, magyarán nem holmi kémmel, ügynökkel, besúgóval – bár ki tudja – fújja össze az embert a szél. (Az egésznek csupán a bizalmi légkör megléte a lényege) Azt hihetnénk, hogy mélységesen fel van háborodva az ángyikánk, amiért egy kórházi fertőzésben hunyt el a legkedvesebb ismerőse, vagy arra számítanánk, hogy az állását éppen elveszítő unokatestvérünk törni-zúzni fog a látogatásunk alkalmával (rosszabb esetben lógni a mestergerendáról), de még az is megeshet, hogy hogy holmi nagy múltú újságok betiltása zavarná. Adódnak olyan okozati összefüggések, amikor egészen egyszerűen visszavezethetjük a bajunk gyökerét a tétova közigazgatásig, tékozló államháztartásig és nem is folytatom a végeláthatatlannak tűnő sort. Ilyenkor ér hideg-zuhanyként a bevezetőben jelölt elzárkózások bármelyike, vagy mindegyike és azok tetszés szerinti kombinációja.

Hülyét lehet játszani, de már rövidtávon sem szórakoztató. Nem akarni tudni közhelynek számító tarthatatlan állapotokról, nem tájékozatlanságról, hanem ostobaságról tanúskodik. Ha felvetem azt, hogy fekete és a másik szerint is fekete, akkor ezt valószínűleg nem fogja eltitkolni előlem. Ha a másik azt gondolja, hogy a fekete fehér, akkor a fent már említett megoldások valamelyikével találkozhatunk. De, ha nem ellenkezik, nem hallgat, nem menekül, hanem egy sablonos, kitérőnek tűnő válasszal próbálkozik, az számomra szánalmas. Hangsúlyozom, olyan témákról van szó, amelyekről biztos és első kézből szerzett információi vannak a menekülő „beszélgetőpartnernek”. Ha egy pékkel a drága lisztről nyitok vitát, az ne vonuljon már vissza. Nem fogom azt gondolni és más sem, hogy valóban nincs tudomása miért olyan baromira drága a kenyér, nem fogom elhinni, hogy nem hibáztatja magában a helyzet (ki)alakítóit, de azt gondolom, hogy egy megalkuvó, gyáva alak, aki még maga előtti is szégyelli, ha időnként „szellent”.

 forrás:pixabay.com

Ócska kripliből akad éppen elég. Ha már azt sem merjük magunk előtt tisztázni, hogy mi az alapvető probléma, méghozzá úgy, hogy az a szobánk sarkából egész nap üvöltözik velünk, akkor ne várjunk sem tisztességes oktatást, egészségügyi ellátást, fizetést, közbiztonságot, használható termékeket, minőségi életet. Tulajdonképpen ne is koncentráljunk másra, mint a magunk mielőbbi és minél mélyebb elásására valahol a senki földjén, ahol csak az életunt vaddisznók járnak dagonyázási célzattal, ugyanis állásfoglalás nélkül lehet élni, de minek.