2011. november 6., vasárnap

Öngyilkosság hetedszer

Szécsi Pál dalait és azokat összekötő visszaemlékezéseket tartalmazó DVD-t néztem a hétvégén. Harangozó Teri - ha jól emlékszem elmesélte, hogy mikor Szécsi hetedszer lett öngyilkos, akkor őt hívta telefonon és negyedórán múlt, hogy az a kísérlete nem az utolsó volt.   

A műsort a lányaimmal együtt néztük, mert igazán nem gondoltam volna, hogy ennyi szó lesz benne öngyilkosságokról és az ahhoz vezető útról.
Nem nevelem őket búra alatt és még csak nem is az a gondom, hogy csalódottak lettek volna, hogy a slágerek helyett beszámolókat hallottak. Mondhatnám ez az élet, ez is vele jár(hat) a sikerrel, ragyogással. Tessék felnőni! A gond az, hogy kérdeztek. Mit is lehetne erre válaszolni, ami elfogadható.  
Gondolkodtam, gondolkodtam és gondolkodtam. Ha valaki egyszer lesz öngyilkos az is maga a katasztrófa, de ki engedte, hogy ez hétszer, pontosabban nyolcszor is megtörténjen. A mindenki Palikája ezek szerint egyedül, magányosan élte az életét. Magányosan annyira, hogy a sok jó barát közül egy sem volt, aki tudott volna neki alternatívát, vigaszt, megoldást, segítséget nyújtani, aki felkarolta volna, aki megmutatta, hogy az életnek van napos oldala is aki......
De sokszor hallottam már jó esetben valóban kiforrott személyiségektől, rosszabb esetekben pózoló és szorongó, csapongó, magukat egyéniségnek feltüntetni próbáló félresiklott egzisztenciáktól, hogy “Egyedül élek de nem magányosan!”
Hajlamos vagyok elhinni, mondom azoknak esetében, akik választják és nem megmagyarázzák az egyedüllétüket. A remetének hiszek, a szinglinek nem. (Bár zárójelben megjegyzem a remete is menekül és bizony csak azt gondolom, hogy nagyvárosban tessék remetének lenni, nem egy nyugodt, csendes erdőben.)
Ez egy nagyon nehéz és összetett kérdés.Az ember a legutóbbi időkig társas lényként volt számon tartva. Erről most már nem vagyok meggyőződve. Valamiért egyre többen választják a fent ecsetelt életpályát. Ki merem jelenteni az esetek egyre nagyobb részében nem az önmegvalósítás vezérli azokat, akik a többi ember elől történő elzárkózást választják. Sartre másként fordított híres aforizmája miszerint “A pokol a másik ember”, vagy  “A pokol a többi ember” tökéletesen kifejezi azt az attitűdöt, amely a többségtől elzárkózó, de nem okvetlenül befelé forduló személyiségeket jellemzik. Akik ezért, vagy azért de megcsömörlöttek ettől a világtól. Persze egyszerű menekülésként is felfoghatnánk, de véleményem szerint ez a menekülés elfogadható válasz erre a dúlásra, mely mindennapjainkat jellemzi. Ha valaki nem kíván ebben részt venni,asszisztálni hozzá, de ugyanakkor nem érez magában erőt az ellenállásra, vagy értelmetlennek, kilátástalannak tartja a lázadást még mindig dönthet úgy, hogy “elmenekül”. Mellesleg erre is egyre kisebb az esély, de elvi szinten mindenképpen számolhatunk a lehetőséggel.


Nem véletlenül választottam azonban Szécsi Pált ennek a gondolatsornak a fémjelzésére.
Az igazi művész, különösen az előadóművész célja, hogy alkotásain keresztül megmutassa magát. Most a született, kreatív, tehetséges művészekről beszélek és nem azokról akik pózolnak. Ismeretes, hogy nagyon sok híres színész, festő, szobrász, zenész mai szóhasználat szerint bipoláris volt, vagy egyéb “deviáns” ún. nem normális életet élt.   
Én azt mondanám, hogy valamit valamiért. Extra teljesítményhez extra élet párosul, melyben más mértékkel kell mérnünk a cselekedeteiket. A hihetetlen láz, a fokozott munkabírás, majd a teljes passzivitás, tespedés állandó váltakozása, a hajnalba nyúló tivornyák, időnként a  mérhetetlen ivászat sokak számára nem tolerálható. Az biztos, hogy egy átlagembernek iszonyú türelemmel kell rendelkeznie, ha egy művésszel kíván együtt élni. Meg- és elítéljük magunkban sokszor ezeket az embereket, megmosolyogjuk, vagy átkozzuk őket, pletykálunk róluk, de nem tudunk közömbösek lenni irántuk. A rajongásig képesek vagyunk szeretni őket, kiváltképp a színészek esetében az eljátszott szerep miatt. Hamarabb azonosulunk a szereppel - és így az őt játszó színésszel is - mint a magánemberrel. Vágyunk arra, hogy olyanok legyünk mint ő. Kitapétázzuk a posztereikkel a szobánk falát, rajongói klubokba tömörülünk.
De tudjuk egyáltalán kiért rajongunk? Kötve hiszem. Ezekkel az emberekkel, mint feljebb már ecseteltem igen nehéz együtt élni. A mindennapokban kirekesztjük őket - pontosabban nem őket, hanem az ugyanolyanokat, akik nem voltak olyan szerencsések, hogy például filmszerepet kaphattak volna. Ugyanazon mondatok nem ugyanúgy hangzanak az ő szájukból, nekik nem lehet igazuk, az ő vicceiken nem nevetünk, ellenben ha valamelyik sztár egyet kacsint, vagy böffent rögtön magunk alá pisilünk. Ha egy sztár felpofoz egy pincért, akkor a pincér megérdemelte, ha egy magát még megmutatni nem tudó (vagy nem is kívánó), hasonló adottságokkal rendelkező delikvens teszi ugyanezt, rögtön lecsukják. És ami még fontosabb, ha a sztár minket ruház meg egy kocsmában, akkor valahogy szertefoszlik a lila köd, akkor képesek vagyunk meg nem érteni. Ugye milyen érdekes? Pedig ő játszotta pl.Zorrót és én is titokban meg szeretném menteni a szegényeket a donok uralma alól. A tükörben némi hasonlóságot is felfedezni vélek, sőt egy kis gyakorlással ugyanúgy tudtom a számban forgatni a gyufaszálat, mint Stallone a Cobrában. De most, hogy behúzott egyet rájöttem, hogy egy büdös paraszt. Pfuj!
Nem értjük meg őket és ha nem értjük meg, mert az agyunk korlátozott, akkor nem megérteni, hanem elszeparálni próbáljuk őket. (Hogy dögölne meg! Mit képzel ez magáról?!)
Hogyan is van ez? Olyanok akarunk lenni, mint akiket máskülönben elviselni képtelenek vagyunk? Törekszünk azzá válni,amit nem értünk és ezért félünk (buta,tehetségtelen főnök vs. értelmes de elnyomorított beosztott) tőle.
Ha félünk tőle elpusztítjuk, kiutáljuk, kiközösítjük, enyhébb esetben csak nem foglalkozunk vele. Elhatárolódunk tőle, nehogy elkapjuk azt a ragályt ami egyébként inspirál/na minket. Azt az embert rekesztjük ki, aki az álmainkat megtestesíti, aki alkotói tevékenységével erőt, reményt ad, akinek segítségével pihentető és nyugtató álomba tudjuk magunkat még ébren is ringatni.
Szeretjük Petőfi,Vörösmarty,Csokonai verseit? Hogyan állunk Hemingwayhez? Tetszenek van Gogh képei? Akkor is ha mások voltak mint mi? Nagyon mások. Nos? De nem szeretném a kört csak a bipolárisokra szűkíteni. Mindenkit idesorolnék, aki eltér az átlagtól, ezért nincs helye a többségi társadalomban. Azt azonban nem árt végiggondolnia a többségi társadalomnak, hogy neki magának, van-e helye a többségi társadalomban.
(Ezt a gondolatsort azon kedves olvasók számára jegyeztem le, akik ezen nyitott kérdésemet nem értik. Aki érti, az senkinek nem fogja az életét pokollá tenni. Aki nem érti, azt kérem alaposan rágja néhányszor meg, nem olyan nehéz a válasz, ráadásul a feleletet fentebb már meg is adtam.)

Olyan vágyakat, álmokat dédelgetünk, melyet mások testesítenek meg, mutatnak be, ábrázolnak, személyesítenek meg, akikért képesek vagyunk  több száz, vagy ezer  kilométert utazni, hogy láthassuk egy koncerten, akik miatt agyontapossuk egymást a rendezvények színhelyén, akik miatt másként öltözünk, mást eszünk, más autót veszünk, akik miatt több tízezret költünk, hogy valamennyi, még a nem jól sikerült könyvét és/vagy filmjét is megszerezzük, mivel csak jót írhat, csak jól játszhat ha ezt a könyvet megírta, vagy ezt a szerepet ilyen zseniálisan megformálta. Ha megteszik helyettünk - a szerepeikben - amit mi nem merünk, vagy nem tudunk megtenni, ha lehetővé teszik, hogy vágyainkat  - igaz csak közvetítő által - megvalósítsuk, kielégítsük és otthonunkba csempésszük - akkor  legalább ne legyünk közömbösek irányukba. Vagy ha kérhetnék ilyet ne rekesszék ki azokat, akiket nem értenek meg, mert lehet, hogy nem az ő készülékükben van a hiba. Ha már szeretni nem tudják az idoljaikkal hasonszőrű ismerőseiket, rokonaikat, munkatársaikat, legalább ne gyűlöljék őket.Ne rekesszék ki őket és fogadják el, hogy nem rosszabbak azért, mert másként látják a világot, még akkor sem, ha (ráadásul) igazuk (is) van(és ki is merik mondani). Nehéz ezt lenyelni, de sokkal kevesebb áldozattal jár, mint amilyen falakat nekik kell ledöntögetniük nap, mint nap, akár a legegyszerűbb élethelyzetek megoldása során is.
Így talán nem veszítünk el 30 évesen több Szécsi Pált.  


N.Á.


Szécsi Pál iránt érdeklődők figyelmébe ajánlom: szecsipal.blogspot.com

1 megjegyzés:

  1. A Szécsi Pál blog tartalma ezen a honlapon is elérhető:
    http://szecsipal.mindenkilapja.hu/

    VálaszTörlés