2011. augusztus 23., kedd

Te, figyelj haver!

Mikor gyerek voltam, a szüleim arra tanítottak, hogy ha találkozunk valakivel - értsd, ha egyedül, vagy ha velük megyek valahová - akkor köszönni kell. Ez most biztos közhelyesnek fog tűnni, de ma ez már egyáltalán nincs így, legfeljebb falun.
A városi emberek sokszor a lakótársaik mellett is szó nélkül haladnak el a lépcsőházban, konstatálva, hogy micsoda egy bunkó a másik, hogy nem köszön. Én ezt nem tulajdonítanám minden esetben bunkóságnak. Leginkább azt tartom bunkónak, aki tudna köszönni, de nem teszi. Csak azért sem. Persze mikor találkozom azzal, hogy új lakótársunk úgy mutatkozik be, hogy nem mutatkozik be, pontosabban nem köszön és ezzel bemutatkozik, én is bunkót kiálltok. Magamban. Mert nem akarok olyan bunkóvá válni, mint akit le szeretnék nemes egyszerűséggel bunkózni. Minek, hiszen nem érti, hiszen bunkó. Mert ha nem lenne bunkó, nem kellene rá felhívnom a figyelmét.

De nem engedem, hogy gyötrő emlékek uralkodjanak el rajtam. Térjünk oda vissza, hogy valaki nem azért nem köszön, mert bunkó, hanem mert nem tud köszönni.

Mikor tanítottak, azt mondták csókolommal kell köszönni a felnőtteknek. Igen, olvastam már róla, hogy milyen feudális csökevény és milyen káros ez a köszönési mód és saját bőrömön én is éreztem ezt. A gyermekkorunkban belénk rögzített formákat nem, vagy igen nagy nehézséggel tudjuk csak leküzdeni. Ez nem csak a köszönésekre vonatkozik. Sőt.

Mikor az ember fia cseperedni kezd, egyre jobban bontogatja szárnyait, keresi helyét, talál kapcsolatokat, az alapvető kommunikációja is kezd megváltozni: egy 16-17 éves fiú cikinek érzi, hogy egy harmincvalahány éves férfinak csókolomot köszönjön főleg, ha az a férfi is letegezi. A csendőrpertu rendkívül károsan hat az egyén egyedfejlődésére. Keresi identitását, elégedetlen testével, mely hirtelen megnyúlt, a hangja sem olyan, mint régen és nem is volt messze az idő, mikor esetleg még a szülei is megmosolyogták a mutálásáért. Szőrösödik itt-ott, a képe tiszta ragya, pedig mennyi mindent is tud már, milyen okos is, de senki erre nem kíváncsi, csak azok a hülye tanárok, na meg a szülők, akik bazári majomként dicsekednek vele mások előtt és miután a kellő számú dicséretet begyűjtötték, mehet a fiatal vissza a polcra.

Hasonlóan nehéz a helyzete a lányoknak, akiknek már nem is tudja mit köszönjön az ember, sziát, vagy kezeit csókolomot. Ez persze függ a másik, az idősebb fél korától, műveltségétől és libidójától is. Szakkönyvek alternatívaként a napszaknak megfelelő köszönést ajánlják, de valljuk be nem megy könnyen egyik napról a másikra a házmester bácsinak, aki gyerekként a térdén lovagoltatott a nyálasnak tűnő csókolom helyett egy kemény férfias “Erőt egészséget!” odabökni. Más mókás köszönésekkel is próbálkozhatunk, ha például a nevezett felnőtt, előéletéről, foglalkozásáról vannak ismereteink. Minden esetre jó arra figyelmet fordítani, hogy mely foglalkozások, hivatások mely köszöntési formákat tekintik a sajátjuknak. Meglehetős ízléstelenségre vall például egy orvosnak “Jó szerencsét!” kívánni.

Előfordul, mikor a fiatal (és a fiatal szinten rekedt bunkó szomszéd is) vagy nem köszön, vagy elhadar, mormog valamit a bajsza alatt. Nem tud ugyanis a köszönése által vonzott stílusban beszélni, ezért nem szeretné, ha kiderülne, hogy ő most nevezetesen tegezve, tessékelve, vagy magázva köszönt.

A kommunikációt ugyanis tanulni kell. Jobb esetben édesanyánk, amennyiben nem csak egy nő, aki kellékként szerzett be minket, gondos figyelemmel tanít meg egyedülállóan varázslatos nyelvünkre, rosszabb esetben, az iskola sem tanít meg. Még a szegedi kommunikáció szak sem az egyetemen. Eleve nevetségesnek éreztem, hogy ilyen képzés indult az ország több pontján, de vélekedésem nem találta volna célját, ha én is nem ugyanazt a problémát tapasztaltam volna, aminek a megoldására, feldolgozására nevezett szakok váltak letéteményessé. A hazai újságírást, televíziózást, rádiózást figyelve nem vagyok elégedett az eredménnyel.

De igazi témánktól nem szeretnék eltérni. Ma úton, útfélen tegezéssel találkozunk, holott ennek az újkori magyar nyelv forradalmi átalakítása óta nem igen van hagyománya hazánkban. Hogy angolszász hatásra tegezünk és ezzel degradálunk le mindenkit, az azt hiszem nem hat újdonságként. Igen ám, de van egy bökkenő. Nem vagyunk angolszászok - és hál' Istennek sokan nem azok a világban- így nem kell lebutulnunk arra a szintre, ahogyan ők kommunikálnak. Minden egyszerű, minden könnyű, minden félreérthető, és minden kíméletlenül egysíkú. Érzelmek, gondolatok árnyalt közlésének abszolút alkalmatlan formája. Annyi, de annyi hazafi büszke magyarságára és ennek ellenére az angolt használja, ráadásul pontatlanul. Buta, semmitmondó gondolatok közlésére tökéletesen alkalmas.

Most az angol nyelv szerelmesei köpnek egy nagyot, de azon túl, hogy könnyebb konyhanyelven kifejezni magunkat angolul, mint más nyelven nem sok más érvet tudnak felsorolni a védelmére.

Akinek nem igénye, hogy mélyebb gondolatokat, érzelmeket közvetítsen, az maradjon az angolnál. Igen, sokaknak nincs igényük, sokan nem tudják milyen színes a világ. Nekik nem mutatták meg a szülőnek dicsért emberek, akiknek gyerekük születik. Mellesleg. Ezek az emberek, hogy a korábbiakra visszautaljak, nem alkotnak egy családot, pusztán egyének gazdasági érdekközössége, mely hosszabb-rövidebb időre (mostanában rövidebbre inkább) alakulnak meg. Önérdekérvényesítésük közben biza nem sok idő jut a gyerekre, mint olyan. Így a gyerek nem tanul meg olvasni, ha olvasni nem tanul meg, akkor tanulni sem, így nem lesz mit kommunikálnia. Azok a színvonaltalan, semmitmondó, fülsértő beszélgetések, ami a fiatalok között zajlódik le, több, mint aggasztóak. Itt ismét egy igen messzire vezető szálat tudnék indítani, miért is hat negatívan a fiatalokra, hogy problémamentes (valódi, komoly problémákra gondolok, melyeket nem szubjektum minősít azzá), de nem teszem, mert az egy újabb értekezés témája lenne.

Szóval adva van egy fiatal, kinek nincs mondanivalója, tudása, szókincse, mindezeket a hiányosságait nem képes felismerni, vagy ha felismeri nem képes elfogadni - esetleg tenni ellene- ezért alaptalan önbizalommal „ront rá beszélgetőpartnerére tegező hangnemben. Mert az neki könnyű. Olyan ez, mint a fiatal előrenyújtott jobb keze az idős felé, a diák által hátbaveregetett professzor és így tovább. Nem a tekintélyelv beszél belőlem, mert én csak egy tekintélyt ismerek el és azt a tudás alapozza meg. Minden más tapintat és tisztelet a részemről embertársaim felé korra, nemre tekintet nélkül.

A legtöbb fiatal, akikkel én találkozom vérig van sértve azért, mert az ember fél egykor szólni mer, hogy a bömbölő magnójukat kapcsolják ki, vérig van sértve, ha az eldobott szemetüket a földről felveszem és a kezükbe adom, vérig vannak sértődve mikor a folyamatos káromkodásukat a buszon hallgatva esetleg csúnyán nézek rájuk. Folytathatnám a sort és más is tudna számos példával szolgálni. A lényeg, az aggasztó jelenség neve: kettős mérce. Fel sem fogják, hogy amit tesznek nem helyénvaló és emellett a nyilvánvaló hibahalmaz mellett képesek a végletekig elvtelenül kiállni. Nem vagyok konformista sem, sőt vallom, hogy minden ember egyenlő. Ők és én is.

Ezért veszem zokon, ha egy gyermekem korabeli eladó letegez a boltban, ezért kérem ki a választás lehetőségét a tegezés – magázás eldöntésénél.

Én magam minden embert magázok, aki ránézésre 14-15. évét betöltötte. Nem vagyok bogaras sem. Csak tisztelem őket. A legnehezebb a változó korban az identitás kialakítása, megerősítése. Úgy gondolom, ha felnőtt emberként kezelem őket, akkor azzá is válnak. Maradjunk abban, volt már olyan akinél szemmel látható volt a pozitív változás. Eleve 18 évesen érettségivel a háta mögött kezdtem tanítani, de igen nagy szüksége volt arra, hogy komolyan vegyék, komolyan vegyem. A tegezéssel gyermeki sorban tartjuk beszélgető partnerünket és így uralkodhatunk rajta. Ha a fiatal tegezi a felnőttet ugyanabból az indíttatásból teszi: egyenrangúvá akar válni. De nem válik, ezért trágárrá vált át. Biztos ismerik azt az okos kinyilatkoztatást, hogy a tiszteletet meg lehet adni tegezve is és meg lehet alázni bárkit magázva is. Ezt azok mondják, akik képtelenek magázódni. Nem véletlenül választják a tegezést grundul. A sárban dagonyázásban jók és ha elérik, hogy valaki leszálljon a magos lóról és menjen le az ő, hogy is fogalmazzak, kiforratlan szintjükre, akkor kíméletlenül legyőzik, mint Varust a germánok a Teutoburgi erdőben. A magázás nem véd meg minden esetben, de megnehezíti a fröcsögő, magukat hergelő, jópofa fiúkák dolgát, akik csak a magyartalan szóban rövidített, összebarmolt, magyar nyelv szűkös szókincsére támaszkodva érnek el némi sikert a náluk suttyóbbaknál. Magázva nehéz fogalmazni, nehéz káromkodni, nehezebb megbántani a másikat, nehezebb nevetségessé tenni a másikat, viszont könnyebb dicsérni, kiemelni, udvarolni, szépen bókolni, magyarán pozitív érzéseinket kifejezésre juttatni. Tessenek választani! 
 
 
Nem ismerek olyan szabályt, amely kimondaná, hogy kiknek kellene elviselni, hogy tegezik, nem ismerek olyan szakmát - kivéve egy bútoráruházat, mely a vásárló ügyességére épít- ahol alap lenne a tegezés. Ha nem vagyunk a szavak emberei, egy egyszerű Asszonyom, Uram kérem indítással úgy tudjuk pozicionálni magunkat, amit a tegezve írt doktori disszertációval sem tudjuk a későbbiekben felülmúlni.

El kell dönteni végre, hogy felnőttnek, komoly partnernek tekintjük a beszélgető partnerünket és magunkat is, vagy sem. Egy gyerek nem kis felnőtt, a fiatal pedig nem gyerek. Ez alapjaiban befolyásolja a személyiségüket. Kommunikáció során nem az egyedüli üdvözítő szempont a könnyebbség.

Én már döntöttem! 

4 megjegyzés:

  1. 800 angol szóval már egész jól meg tudod magad értetni, de azt azért nem mondanám, hogy az egymilliós angol szókinccsel ne lehetne választékosan fogalmazni. Nem mellesleg, az angol nyelvből kihalt a tegeződés, így két ötéves angol is magázza egymást.

    VálaszTörlés
  2. Szia!

    Miért nem lehet Hozzád követőként bejelentkezni?
    Valami nem jól van!
    Jól írsz!

    Üdvözlettel: Judit(Ditta)

    VálaszTörlés
  3. Tegeződjünk, magázódjunk? Napszaknak megfelelően köszönjünk, vagy társadalmi normák szerint? Mi dönti el?
    Nekem a tegeződés egy bizalmasabb kommunikációs forma. A magázódás pedig, távolságtartás jelent. Azt a bizonyos három lépést. Akit magázok, azzal tisztelettudóbban is beszélek. Valahogy a magázódás megköveteli.
    A tegeződés nálam barátságos forma. Közvetlenebb. Több mindent megtehetek, megengedhetek magamnak. Akit tegezek, azt könnyebb elküldeni a búbánatba is. Lekezelőbb is.
    A magyar nyelv sokszínűsége lehetővé teszi mindkettő felsőfokú művelését. A magázódás egyfajta műveltséget, intelligenciát takar. Olvastam valahol, hogy ha meg szeretnénk tudni, hogy ki milyen értelmi szinten áll, akkor magázódjunk vele. Ha folyékonyan beszél így is, akkor jók az értelmi képességei. - A szókincse is gazdagabb. Ha nem akkor egyszerűbb gondolkodású emberrel van dolgunk.
    A köszönési formáknak is van fejlődése az ember életében. Gyermekkorban még csókolomot, kamaszkorunkban a napszaknak megfelelően köszönünk, felnőttként pedig már ha megengedik, akkor tegező köszönési formát használunk. Ez akár még ugyanannál a személynél is előfordulhat.
    Nekem ezt nagyon nehéz kivitelezni. És a nehézsége abban rejlik, hogy megtartottam eddig a három lépés távolságot, és az illető pedig közelebb engedett magához, hogy megengedte tegezhetem.
    A kézfogás is egy köszönési lehetőség. Ha jól tudom, akkor ez Napóleontól származik. Aki azért nyújtotta a kezét, hogy mutassa, nincs nála fegyver. Békések a szándékai. Az illemet illetően egy nő nyújtja elsőnek a kezét a férfinak. Ebben az esetben az sem mindegy, hogy a nő hogyan tartja a kezét. Ha tenyere oldalra mutat, akkor kézfogást jelent, ha a tenyér a föld felé mutat, akkor pedig kézcsókot! Ennek az apró mozzanatnak is hatalmas jelentősége van. Ha egy nő kézcsókra emeli a kezét, akkor hódolatot vár a férfitól. - Nekem ez a legintimebb köszöntési forma. Elfogadom egy férfi hódolatát. Udvarlását. Ez elsőre azért nehéz. De lehet, hogy csak számomra. Nehezen nyílok a másik nem felé...
    Azért tartom azt is furcsának, hogy vadidegen emberek csak úgy, simán letegeznek. Mintha már hosszú idők óta jó pajtások lennénk. De hát lehet, hogy túlságosan konzervatív vagyok. „A hiba nem Önben van, hanem a készülékébe!”

    VálaszTörlés
  4. A kézfogás honnan ered?

    "Eredetét tekintve nem kapcsolódik semmiféle megalázkodást kifejező mozdulathoz. A régi időkben, amikor a kézfogás még nem vált egyszerű jelképes cselekedetté, azért nyújtottak egymásnak kezet az emberek, hogy mutassák: nincs náluk semmiféle fegyver, baráti, békés érzelmekkel közelednek.
    Ezt igazolja többek között az "itt a kezem, nem disznóláb" tréfás szólásunk is. Eredeti értelme akkor világosodik meg, ha tudjuk, hogy régen a pisztolyt mondták gúnyosan disznólábnak. Ahogy éppen így nevezték a pisztolyt, az nyilván a régi mordályok ormótlan alakjára vezethető vissza. Az "itt a kezem, nem disznóláb" szólás tehát régen azt jelentette: Nincs pisztoly a kezemben, baráti jobbomat nyújtom feléd. A kézfogás egyszerű üdvözlési formájának ilyen bonyolult háttere van." (forrás:Dr Bélley Pál:Kíváncsiak klubja)

    VálaszTörlés