A közelmúltban akadtam össze a világhálón az arc nélküli emberrel. Rajtam kívül, már biztosan
mindenki ismerte. Engem első hallásra elborzasztott a hangja, de
aztán a mondanivalóját végighallgatva azonosulni tudtam az általa
elmondottakkal.
Azokra a hozzászólásaira gondolok, mikor
valamilyen kérdésről fejtette ki a véleményét, mint például
az idei tél. A fiatalok által közérthető nyelvezetben, nemes
egyszerűséggel fejtette ki helytálló sajátos, de helyénvaló
véleményét.
Számtalan irodalmi, vagy esetleg film
élménnyel rendelkezünk, ahol a főhős nem fedi fel valódi
kilétét. Fatia Negra, vagy Zorro, de ide sorolhatnánk a
Vasálarcost, de Monte Cristot is. Száz és egy titokzatos hős áll
készen arra, hogy megmentse, vagy elpusztítsa a világot.
Egy közös van a Vörös Pimpernelben
és a Fekete Körmű Ujjban - a titokzatosság. Nem mutatják meg az
igazi arcukat, mint ahogy a legtöbb ember teszi, akár a
legszorosabb családi köteléken belül is. Mivel ez a megállapítás
annyira messzire visz, hogy az külön értekezés témája lehetne,
szeretném leszűkíteni a kört a nyilvános vélemény alkotásra.
A közösség előtt történő
megjelenésnek mindannyian ismerjük számos formáját. Arccal, de
anélkül is számtalan formában mutathatjuk meg mit tudunk, mit
gondolunk, mit akarunk, mi tetszik és mivel nem értünk egyet.
A közelmúltban egy közéleti
szereplő, - akit most nem kívánok megnevezni, mert szent
meggyőződésem, hogy a neve kimondása, vagy leírása is átokként
fog visszahullni a fejemre - egy rádióműsorban azt fejtegette, hogy
aki nem vállalja névvel, címmel, (arccal, ujjlenyomattal stb.) a
véleményét, azt bátran figyelmen kívül is hagyhatjuk.
Legalább annyira igaz ez a
megállapítás, mint amennyire nem. Miért nem vállalja a kisdiák
az iskolai intőt a szülői értekezletig? A betört ablakot, amíg
kész tények elé nem állítják? Elgondolni is félelmetes, hogy
micsoda titkok őrzői vagyunk. És bizony ezekkel a titkokkal nem
okvetlenül dicsekedhetünk.
A közösség elmarasztaló értékítélete - ez az ami nagyban befolyásolja a mindennapjainkat. A
vásárlási szokásainktól kezdve az öltözködésen át a
párválasztásig. A megfelelni akarás. Akiben ez az érzés
mélyebben nyugszik, nos ő a konfrontálódást kívánja elkerülni.
Ha nem nyerek, legalább ne veszítsek, mondja a kudarckerülő
ember.
Lehet-e ma ebben a felfordult világban
nyertes bárki is? Megítélésem szerint határozott, karakán
véleményű ember nem. Ugyanis azt elpusztítják, ellehetetlenítik.
Saját véleményről és nem egy
közösség képviseletéről beszélek. Léteznek ugyanis trendek.
És aki nem hódol ezeknek, az nem trendi. Aki nem trendi az nem cool
és aki nem cool (hűvös) az meleg. (Ezt más szóval tessék
gondolni).
Mire is jók a trendek? A
fantáziátlanság kipótlására. A gondolkodásra, tanulásra,
önálló véleményalkotásra képtelen emberek számára
kapaszkodó. Ebben a bejegyzésben nem fogom feltárni, hogy miként
alakult ki az a ma ismert “ember”, aki árnyéka, akár csak a
100 évvel ezelőtt élt és gondolkodni, cselekedni, tenni kénytelen
emberhez képest.
Elkényelmesedtünk, de egészen az
életképtelenség szintjéig. Az életképtelen ember fóbiákkal
teli, képtelen, vagy lusta arra, hogy használja az eszét. Neki
segítenek a trendek. Ezek észrevétlenül mankóvá, művégtaggá
válnak. Nélkülük már mozdulni sem bír. Azonosul velük. És
mivel a bensőjévé vált úgy védi, mintha a kritika a személyét
ért támadás volna.
Ilyenkor billentyűzetet ragad és
aláz. Rúg, harap, karmol, ha sikerül. Ha nem, akkor megbújva,
szövetkezve másokkal támad a virtuális térben. Megdöbbenve
tapasztaltam egy online játékban, hogy az egyedüli stratégiája a
feltehetően tizenéves ellenfeleimnek az volt, hogy nem volt
stratégiájuk.
Legjobb esetben ész nélkül, de szervezetten pusztítottak. Ők nem nyerni akartak, hanem veszíteni nem akartak. Ezt a valóságos életben természetesen nem tehetik meg. Még. De ott a nagy homályban bármit. Az ő személyiségfejlődésük és a mindannyiunk jövője érdekében bizony jó lenne, ha tudnánk kiről is van szó. Mert ezeknek a srácoknak nem kellene más, mint egy kis figyelem. (Tetszenek tudni: grafiti, piercing, tetoválás, zsebkendőnyi szoknya 10 fokban, mint az önkifejezés eszközei. Az ok ugyanaz: figyelemfelhívás) De figyelemből nem jut. Se sok, se kevés. A társadalom a legnagyobb vesztes, ha ezeket a fiatalokat képtelen ebből a spirálból kiszakítani.
Legjobb esetben ész nélkül, de szervezetten pusztítottak. Ők nem nyerni akartak, hanem veszíteni nem akartak. Ezt a valóságos életben természetesen nem tehetik meg. Még. De ott a nagy homályban bármit. Az ő személyiségfejlődésük és a mindannyiunk jövője érdekében bizony jó lenne, ha tudnánk kiről is van szó. Mert ezeknek a srácoknak nem kellene más, mint egy kis figyelem. (Tetszenek tudni: grafiti, piercing, tetoválás, zsebkendőnyi szoknya 10 fokban, mint az önkifejezés eszközei. Az ok ugyanaz: figyelemfelhívás) De figyelemből nem jut. Se sok, se kevés. A társadalom a legnagyobb vesztes, ha ezeket a fiatalokat képtelen ebből a spirálból kiszakítani.
Ugyancsak a félelem, pontosabban a
szégyen lehet az oka ha idősödő, már nem trendi alakok próbálnak
meg értelmet keresni létezésüknek és felmerészkednek a hálóra.
Nem elégedettek addigi életükkel, valljuk be 50-60 év alatt össze
lehet annyi traumát szedni, hogy az ember méltán nevezheti magát
“Örökös depressziósnak”. Az ő kezüket sem fogja
senki, nekik sem mondják a gyerekeik sem, hogy nem szégyen a
visszeres láb, és a nő 40 fölött igenis nő. Nem mondják nekik,
de ha mondja is valaki, nem hiszik. Minél idősebb (bölcsebb) az
illető, annál inkább nem. A technikai vívmányok segítségével
úgy érezhetik, még versenyképesek. Az összegyűlt keserűségüket,
csalódottságukat, bánatukat kiáltják a billentyűzetük
segítségével az éterbe.
Próbálom a politikai témákat
mellőzni, de egy kicsit kénytelen vagyok súrolni. Egy igen széles
réteg így próbál a közügyek gyakorlásában részt venni, ha
már évek, vagy évtizedek óta ki van zárva belőle. Őket
általában napilapok, magazinok cikkjei után találhatjuk meg
egymást ócsároló vélemények formájában. Nem vállalják
valódi nevüket, személyazonosságukat, mert szintén félnek.
Általában nem tudják egymást meggyőzni, mivel nem észérvek
ütköztetése, hanem politikai hitvallások interpretálása zajlik.
Aki jobbos, az fasiszta, aki balos az komcsi, aki meg nem ért egyet
senkivel az biztos komcsi, fasiszta zsidó. Ja és neoliberális
konzervatív. Ebben a légkörben egyáltalán azon lepődök meg,
hogy van aki újra és újra odaül a monitor elé, bejelentkezik és
a százezredik bejegyzését megejti, teljesen haszontalanul.
Számos érv mentén tudnék még
csoportokat elhatárolni egymástól. De a példa és a jelenség
érzékeltetéséhez ennyi is elegendő. Véleményem szerint a
félelem, vagy a hamis biztonságérzet motiválja az anonim
szerzők 90%-át.
Marad 10 %, aki jópofaságból,
brahiból, vagy mert valóban beteg, durrant bele a közösségbe.
Akit a valódi rosszakarat vezérel. Aki nem okvetlenül buta, vagy
gyáva, hanem velejéig romlott. Akár az is elképzelhető, hogy
bűncselekményt is elkövet a többiek sérelmére. Gondolok itt a
különféle csalásokra és szexuális aberrációkra. De remek
terep lehet a lakások feltérképezésére egy nyájas ismerős,
akivel az összes családi fotónkat, ne adj Isten még a
naptárainkat is megosztjuk. Kis része a telekommunikációs
eszközök használóinak kifejezetten rossz és galád cél
érdekében burkolódzik a névtelenségbe.
Teljesen mindegy az ok. A jelenség
rémisztő. Milyen világ az, ahol félni kell az embereknek? Ahol
nem vállalhatják önmagukat. (Ez az élet számos területére
igaz.) Ahol csak “így” lehet megmondani a frankót! Ahol
olyan erkölcsi mélység tátong, hogy az ember majd beleszédül!
Csodálkozunk? Ne csodálkozzunk!
Nyissunk a másik felé és szavazzunk neki bizalmat. Egy esélyt
adjunk neki! Ne többet, de egyet mindenképpen.
Az egészen egyszerűen nem járható
út, hogy az emberek nem beszélgetnek egymással. Mitől is alakulna
ki bizalom? Mi a különbség a beszéd és a beszélgetés között?
A beszédet felfoghatjuk kinyilatkoztatásként (néha ellentmondást
nem tűrő) a beszélgetésben pedig a betanult szerepünkbe hamar
belesülünk, ezért kénytelenek vagyunk adni magunkat. Ha adjuk
magunkat megismerhetnek és egyáltalán nem biztos, hogy ez rossz
nekünk.
Mindenki szerepet játszik. Nő, férfi,
anya, főnök, tanár, rabszolga..... De van aki egyszerre több
szerepet is, de egyben sem hiteles. Nincs a helyén és pózokkal
próbálja magát pozicionálni. Ő biztos nem akar majd beszélgetni,
ő biztos nem ül le vitázni. Nem is tud vitázni, mert ahhoz egy
érvrendszerre van szükség, ami többet igényel annál, mint hogy
hangosabban ordítjuk a másiknál, hogy “csak”.
Ha egyszer annyira komolyan vennénk a
másik embert, mint amennyire szeretnénk, hogy minket komolyan
vegyenek, nos akkor törne meg a varázs és hullana le az álarc.
Rossz hírem van. Túlságosan
belejöttünk a karneválba, a színjátszásba és ehhez a technika
meg is teremtette a megfelelő hátteret. Nem akarunk kitörni, sőt
mivel a valós életben nem boldogulunk, belemenekülünk ebbe a
hazudott valóságba. Szerepjátékokban éljük ki és meg az
ösztöneinket. De ez már nem játék. Ha minden elérhető és a
középpontban a sérthetetlen én áll, akkor az emberiség hamarabb
fog kipusztulni, mint egyébként várható.
Hogy miként?
Ha lehetek hadvezér és chatszobákban
egymással 1000 kilométer távolságban élő emberekkel közösen
indíthatok rohamot, akkor ettől már igazán nem áll távol a már
egyébként létező távvibrátor szolgáltatás, amit mókásabb
kedvű kiégett embertársaink használnak. Vagy a barátjuk, vagy a
megfizetett (?) szolgálat spontán, vagy előre egyeztetett időben
mint egy telefonhívásként hozza működésbe a kis huncut
jószágot, amely diszkrét berregéssel okoz gyönyört a
használójának. Ez létezik visszafelé is. És megspékelem a
dolgot az élethű, fűthető, saját igény szerint kiszabott
műnővel ( házhoz szállítva), akivel azt és úgy csinálok ahogy
akarok. Már csak egy lépés, hogy ezt a fennmaradásunkhoz igen
szükséges folyamatot egy WOW-hoz hasonló szerepjáték csatornáiba
ne tereljék, természetesen a testünkön megfelelő helyre
elhelyezett érzékelőkkel összekötve és akkor már igazából
szeretkezni sem lesz kedve senkinek. És most, hogy leírtam ezt a
szót, csodálkozom el, hogy milyen szépen is fogalmaztam azt meg,
amit már ma is csak nyomokban lehet megtapasztalni. Mert már erről
sincs szó. Szeretkezésben, a szeret a lényeg, de itt már csak
ösztönök kielégítése folyik. Nekem mi a jó a többi nem
számít.
Ha az emberiség arra is lusta lesz,
hogy a szerelmet az utódok nemzésére “használja”, márpedig
mi a fenének annyit bajlódni, ha megoldható másként is, akkor
nem fog születni gyermek és akkor valóban kipusztul az emberiség,
Aki megmosolyogja ezt a levezetést gondoljon az emberi önzésre,
kényelemre és lustaságra. Ha nem ez lenne az egyik fő motívum a
prostituáltak éhen halnának. De nem halnak már évezredek óta.
Ki hitte volna 10 évvel ezelőtt, hogy az internet ekkora szeletet
hasít ki az életünkből, vagy 15 évvel ezelőtt, hogy a
mobiltelefon eldobható használati tárgy lesz és sírógörcsöt
kap a legtöbb ember, ha otthon felejti.
A félelem, a saját magunk téves
ismerete és a párbeszéd száműzésével, annak a lehetőségnek a
kizárása, hogy esetleg egy valósabb képet alakíthassunk ki
magunkról, annak a meg nem tapasztalása, hogy valaki pattanásosan,
zsíros hajjal, lúdtalppal is szerethet, mind-mind a beszélgetés
hiányára vezethető vissza.
Úgy néz ki, az ütközet eldőlt.
Félünk, nem bízunk sem magunkban, sem másban , az egónk védelme
érdekében nem szolgáltatjuk ki magunkat (pedig nagyon is, ráadásul
örömmel) anonimitásba menekülünk és szép lassan már a
családtagjaink sem fognak emlékezni kik is vagyunk, kik is voltunk
valaha.
Tessék beszélgetni, vitatkozni (nem
kötekedni, okoskodni) minél többet és ahol lehet ott névvel,
arccal! A felelősségtudat az EMBER egyik nagyon lényeges
fokmérője. Az pedig csak így fejlődik.
Ezt a bejegyzést nagyon kevesen fogják
elolvasni. Még kevesebb lesz azok száma, akik megértik, annál is
kevesebben, akik egyetértenek vele, de annál már csak azok lesznek
kevesebben, akik valami érvet fognak felhozni ellene. Mert nem
fognak. Mert nem érdekli őket. Nem ez a vélemény, hanem a saját
sorsuk sem. Nem szólnak majd hozzá és nem vitáznak vele, nem
ajánlják másoknak, vagy nem teszik tiltó listára.
Se névvel, se név nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése