2012. február 7., kedd

Az anonimitás diszkrét bája

A közelmúltban akadtam össze a világhálón az arc nélküli emberrel. Rajtam kívül, már biztosan mindenki ismerte. Engem első hallásra elborzasztott a hangja, de aztán a mondanivalóját végighallgatva azonosulni tudtam az általa elmondottakkal. 

Azokra a hozzászólásaira gondolok, mikor valamilyen kérdésről fejtette ki a véleményét, mint például az idei tél. A fiatalok által közérthető nyelvezetben, nemes egyszerűséggel fejtette ki helytálló sajátos, de helyénvaló véleményét.
Számtalan irodalmi, vagy esetleg film élménnyel rendelkezünk, ahol a főhős nem fedi fel valódi kilétét. Fatia Negra, vagy Zorro, de ide sorolhatnánk a Vasálarcost, de Monte Cristot is. Száz és egy titokzatos hős áll készen arra, hogy megmentse, vagy elpusztítsa a világot.
Egy közös van a Vörös Pimpernelben és a Fekete Körmű Ujjban - a titokzatosság. Nem mutatják meg az igazi arcukat, mint ahogy a legtöbb ember teszi, akár a legszorosabb családi köteléken belül is. Mivel ez a megállapítás annyira messzire visz, hogy az külön értekezés témája lehetne, szeretném leszűkíteni a kört a nyilvános vélemény alkotásra.


                                                                
A közösség előtt történő megjelenésnek mindannyian ismerjük számos formáját. Arccal, de anélkül is számtalan formában mutathatjuk meg mit tudunk, mit gondolunk, mit akarunk, mi tetszik és mivel nem értünk egyet.
A közelmúltban egy közéleti szereplő, - akit most nem kívánok megnevezni, mert szent meggyőződésem, hogy a neve kimondása, vagy leírása is átokként fog visszahullni a fejemre - egy rádióműsorban azt fejtegette, hogy aki nem vállalja névvel, címmel, (arccal, ujjlenyomattal stb.) a véleményét, azt bátran figyelmen kívül is hagyhatjuk.
Legalább annyira igaz ez a megállapítás, mint amennyire nem. Miért nem vállalja a kisdiák az iskolai intőt a szülői értekezletig? A betört ablakot, amíg kész tények elé nem állítják? Elgondolni is félelmetes, hogy micsoda titkok őrzői vagyunk. És bizony ezekkel a titkokkal nem okvetlenül dicsekedhetünk.
A közösség elmarasztaló értékítélete - ez az ami nagyban befolyásolja a mindennapjainkat. A vásárlási szokásainktól kezdve az öltözködésen át a párválasztásig. A megfelelni akarás. Akiben ez az érzés mélyebben nyugszik, nos ő a konfrontálódást kívánja elkerülni. Ha nem nyerek, legalább ne veszítsek, mondja a kudarckerülő ember.
Lehet-e ma ebben a felfordult világban nyertes bárki is? Megítélésem szerint határozott, karakán véleményű ember nem. Ugyanis azt elpusztítják, ellehetetlenítik.
Saját véleményről és nem egy közösség képviseletéről beszélek. Léteznek ugyanis trendek. És aki nem hódol ezeknek, az nem trendi. Aki nem trendi az nem cool és aki nem cool (hűvös) az meleg. (Ezt más szóval tessék gondolni).
Mire is jók a trendek? A fantáziátlanság kipótlására. A gondolkodásra, tanulásra, önálló véleményalkotásra képtelen emberek számára kapaszkodó. Ebben a bejegyzésben nem fogom feltárni, hogy miként alakult ki az a ma ismert “ember”, aki árnyéka, akár csak a 100 évvel ezelőtt élt és gondolkodni, cselekedni, tenni kénytelen emberhez képest.
Elkényelmesedtünk, de egészen az életképtelenség szintjéig. Az életképtelen ember fóbiákkal teli, képtelen, vagy lusta arra, hogy használja az eszét. Neki segítenek a trendek. Ezek észrevétlenül mankóvá, művégtaggá válnak. Nélkülük már mozdulni sem bír. Azonosul velük. És mivel a bensőjévé vált úgy védi, mintha a kritika a személyét ért támadás volna.  
Ilyenkor billentyűzetet ragad és aláz. Rúg, harap, karmol, ha sikerül. Ha nem, akkor megbújva, szövetkezve másokkal támad a virtuális térben. Megdöbbenve tapasztaltam egy online játékban, hogy az egyedüli stratégiája a feltehetően tizenéves ellenfeleimnek az volt, hogy nem volt stratégiájuk.


                                                             
Legjobb esetben ész nélkül, de szervezetten pusztítottak. Ők nem nyerni akartak, hanem veszíteni nem akartak. Ezt a valóságos életben természetesen nem tehetik meg. Még. De ott a nagy homályban bármit. Az ő személyiségfejlődésük és a mindannyiunk jövője érdekében bizony jó lenne, ha tudnánk kiről is van szó. Mert ezeknek a srácoknak nem kellene más, mint egy kis figyelem. (Tetszenek tudni: grafiti, piercing, tetoválás, zsebkendőnyi szoknya 10 fokban, mint az önkifejezés eszközei. Az ok ugyanaz: figyelemfelhívás) De figyelemből nem jut. Se sok, se kevés. A társadalom a legnagyobb vesztes, ha ezeket a fiatalokat képtelen ebből a spirálból kiszakítani.
Ugyancsak a félelem, pontosabban a szégyen lehet az oka ha idősödő, már nem trendi alakok próbálnak meg értelmet keresni létezésüknek és felmerészkednek a hálóra. Nem elégedettek addigi életükkel, valljuk be 50-60 év alatt össze lehet annyi traumát szedni, hogy az ember méltán nevezheti magát “Örökös depressziósnak”.  Az ő kezüket sem fogja senki, nekik sem mondják a gyerekeik sem, hogy nem szégyen a visszeres láb, és a nő 40 fölött igenis nő. Nem mondják nekik, de ha mondja is valaki, nem hiszik. Minél idősebb (bölcsebb) az illető, annál inkább nem. A technikai vívmányok segítségével úgy érezhetik, még versenyképesek. Az összegyűlt keserűségüket, csalódottságukat, bánatukat kiáltják a billentyűzetük segítségével az éterbe.  
Próbálom a politikai témákat mellőzni, de egy kicsit kénytelen vagyok súrolni. Egy igen széles réteg így próbál a közügyek gyakorlásában részt venni, ha már évek, vagy évtizedek óta ki van zárva belőle. Őket általában napilapok, magazinok cikkjei után találhatjuk meg egymást ócsároló vélemények formájában. Nem vállalják valódi nevüket, személyazonosságukat, mert szintén félnek. Általában nem tudják egymást meggyőzni, mivel nem észérvek ütköztetése, hanem politikai hitvallások interpretálása zajlik. Aki jobbos, az fasiszta, aki balos az komcsi, aki meg nem ért egyet senkivel az biztos komcsi, fasiszta zsidó. Ja és neoliberális konzervatív. Ebben a légkörben egyáltalán azon lepődök meg, hogy van aki újra és újra odaül a monitor elé, bejelentkezik és a százezredik bejegyzését megejti, teljesen haszontalanul.
Számos érv mentén tudnék még csoportokat elhatárolni egymástól. De a példa és a jelenség érzékeltetéséhez ennyi is elegendő. Véleményem szerint a félelem, vagy a hamis biztonságérzet  motiválja az anonim szerzők 90%-át.
Marad 10 %, aki jópofaságból, brahiból, vagy mert valóban beteg, durrant bele a közösségbe. Akit a valódi rosszakarat vezérel. Aki nem okvetlenül buta, vagy gyáva, hanem velejéig romlott. Akár az is elképzelhető, hogy bűncselekményt is elkövet a többiek sérelmére. Gondolok itt a különféle csalásokra és szexuális aberrációkra. De remek terep lehet a lakások feltérképezésére egy nyájas ismerős, akivel az összes családi fotónkat, ne adj Isten még a naptárainkat is megosztjuk. Kis része a telekommunikációs eszközök használóinak kifejezetten rossz és galád cél érdekében burkolódzik a névtelenségbe.

                                                                         
Teljesen mindegy az ok. A jelenség rémisztő. Milyen világ az, ahol félni kell az embereknek? Ahol nem vállalhatják önmagukat. (Ez az élet számos területére igaz.) Ahol csak “így” lehet megmondani a frankót!  Ahol olyan erkölcsi mélység tátong, hogy az ember majd beleszédül!
Csodálkozunk? Ne csodálkozzunk! Nyissunk a másik felé és szavazzunk neki bizalmat. Egy esélyt adjunk neki! Ne többet, de egyet mindenképpen.
Az egészen egyszerűen nem járható út, hogy az emberek nem beszélgetnek egymással. Mitől is alakulna ki bizalom? Mi a különbség a beszéd és a beszélgetés között? A beszédet felfoghatjuk kinyilatkoztatásként (néha ellentmondást nem tűrő) a beszélgetésben pedig a betanult szerepünkbe hamar belesülünk, ezért kénytelenek vagyunk adni magunkat. Ha adjuk magunkat megismerhetnek és egyáltalán nem biztos, hogy ez rossz nekünk.
Mindenki szerepet játszik. Nő, férfi, anya, főnök, tanár, rabszolga..... De van aki egyszerre több szerepet is, de egyben sem hiteles. Nincs a helyén és pózokkal próbálja magát pozicionálni. Ő biztos nem akar majd beszélgetni, ő biztos nem ül le vitázni. Nem is tud vitázni, mert ahhoz egy érvrendszerre van szükség, ami többet igényel annál, mint hogy hangosabban ordítjuk a másiknál, hogy “csak”.
Ha egyszer annyira komolyan vennénk a másik embert, mint amennyire szeretnénk, hogy minket komolyan vegyenek, nos akkor törne meg a varázs és hullana le az álarc.
Rossz hírem van. Túlságosan belejöttünk a karneválba, a színjátszásba és ehhez a technika meg is teremtette a megfelelő hátteret. Nem akarunk kitörni, sőt mivel a valós életben nem boldogulunk, belemenekülünk ebbe a hazudott valóságba. Szerepjátékokban éljük ki és meg az ösztöneinket. De ez már nem játék. Ha minden elérhető és a középpontban a sérthetetlen én áll, akkor az emberiség hamarabb fog kipusztulni, mint egyébként várható.
Hogy miként?
Ha lehetek hadvezér és chatszobákban egymással 1000 kilométer távolságban élő emberekkel közösen indíthatok rohamot, akkor ettől már igazán nem áll távol a már egyébként létező távvibrátor szolgáltatás, amit mókásabb kedvű kiégett embertársaink használnak. Vagy a barátjuk, vagy a megfizetett (?) szolgálat spontán, vagy előre egyeztetett időben mint egy telefonhívásként hozza működésbe a kis huncut jószágot, amely diszkrét berregéssel okoz gyönyört a használójának. Ez létezik visszafelé is. És megspékelem a dolgot az élethű, fűthető, saját igény szerint kiszabott műnővel ( házhoz szállítva), akivel azt és úgy csinálok ahogy akarok. Már csak egy lépés, hogy ezt a fennmaradásunkhoz igen szükséges folyamatot egy WOW-hoz hasonló szerepjáték csatornáiba ne tereljék, természetesen a testünkön megfelelő helyre elhelyezett érzékelőkkel összekötve és akkor már igazából szeretkezni sem lesz kedve senkinek. És most, hogy leírtam ezt a szót, csodálkozom el, hogy milyen szépen is fogalmaztam azt meg, amit már ma is csak nyomokban lehet megtapasztalni. Mert már erről sincs szó. Szeretkezésben, a szeret a lényeg, de itt már csak ösztönök kielégítése folyik. Nekem mi a jó a többi nem számít.
Ha az emberiség arra is lusta lesz, hogy a szerelmet az utódok nemzésére “használja”, márpedig mi a fenének annyit bajlódni, ha megoldható másként is, akkor nem fog születni gyermek és akkor valóban kipusztul az emberiség, Aki megmosolyogja ezt a levezetést gondoljon az emberi önzésre, kényelemre és lustaságra. Ha nem ez lenne az egyik fő motívum a prostituáltak éhen halnának. De nem halnak már évezredek óta. Ki hitte volna 10 évvel ezelőtt, hogy az internet ekkora szeletet hasít ki az életünkből, vagy 15 évvel ezelőtt, hogy a mobiltelefon eldobható használati tárgy lesz és sírógörcsöt kap a legtöbb ember, ha otthon felejti.


                                                                     

A félelem, a saját magunk téves ismerete és a párbeszéd száműzésével, annak a lehetőségnek a kizárása, hogy esetleg egy valósabb képet alakíthassunk ki magunkról, annak a meg nem tapasztalása, hogy valaki pattanásosan, zsíros hajjal, lúdtalppal is szerethet, mind-mind a beszélgetés hiányára vezethető vissza.
Úgy néz ki, az ütközet eldőlt. Félünk, nem bízunk sem magunkban, sem másban , az egónk védelme érdekében nem szolgáltatjuk ki magunkat (pedig nagyon is, ráadásul örömmel) anonimitásba menekülünk és szép lassan már a családtagjaink sem fognak emlékezni kik is vagyunk, kik is voltunk valaha.
Tessék beszélgetni, vitatkozni (nem kötekedni, okoskodni) minél többet és ahol lehet ott névvel, arccal! A felelősségtudat az EMBER egyik nagyon lényeges fokmérője. Az pedig csak így fejlődik.
Ezt a bejegyzést nagyon kevesen fogják elolvasni. Még kevesebb lesz azok száma, akik megértik, annál is kevesebben, akik egyetértenek vele, de annál már csak azok lesznek kevesebben, akik valami érvet fognak felhozni ellene. Mert nem fognak. Mert nem érdekli őket. Nem ez a vélemény, hanem a saját sorsuk sem. Nem szólnak majd hozzá és nem vitáznak vele, nem ajánlják másoknak, vagy nem teszik tiltó listára.  
Se névvel, se név nélkül.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése