2012. április 11., szerda

A költészet napjára

A helyzet az, hogy...

A költészet napján, ahogy karácsonykor a szeretetről – mindenki a versekről, költőkről nyilatkozik, többnyire elismerően. Én is roppant elégedett vagyok Kelet-Timor oktatáspolitikájával, amiről persze egy kukkot sem tudok. A karácsonyi bevásárlás közbeni tülekedés és anyázás, legalább annyira árnyaltan fejezi ki a szeretethez viszonyulásunkat, mint a mai nap a költészethez. 

Mese habbal mondhatnám, de a mese, hacsak nem verses mese, egy másik műfaj.
Reggel mikor elhatároztam, hogy ezt a cikket megírom már néhány nem is túl ködös gondolatom és emlékem jelent meg az én magam és a versek kapcsolatáról. Magam is rendszeresen költök, de nem kifejezetten emlékszem közép, vagy akár általános iskolai tanulmányaim során olyan pozitív meghatározó élményekre, melyek a versek irányába löktek volna.


Legtöbbünkben - ha nem tévedek - „...a költő azt akarta mondani....- Nem akarta, hanem mondta hülye gyerek, elégtelen ülj le!” élmények halmozódtak fel. A kanonizált művek, ellentmondást nem tűrő értelmezése, a kötelezően sulykolt memoriterek, a égő, vörös füllel sokadszorra a verselemzésnek eső padtársunk kellemetlen verejtékszaga. Semmi pátosz, semmi emelkedettség, semmi nyelvi játék, semmi dallam, semmi ritmus, semmi...

Olvasunk-e eleget? Olvasunk egy frászt.

Lesarkítva a jelen állapotokat, azt kell mondanom – sajnos egészen autentikus tapasztalataim vannak – hogy nem az emberek, de még a szakma sem olvas eleget. Itt nem az újságírókra gondolok, akik elrettentő szalagcímekkel és helyesírási hibákkal bombáznak minket, hanem nyelvünket oktató pedagógusokra, irodalmárokra és más „művészemberekre”. Azt a szót, hogy értelmiség, szándékosan nem használom, mert külön értekezés témája lehetne, kit és mit is tekintünk értelmiséginek.

Ha neki és neki is igaza van......mindkettőnek nem lehet igaza egyszerre.
-Tudod mit? Neked is igazad van! (Tevje a tejesember)

Ne kanyarodjunk el a témától. Ha nem olvasnak eleget, akkor szépirodalmat sem olvasnak és ha valamit kezükbe is vesznek könyv gyanánt, az legutolsó sorban lesz szépirodalom és még azon belül is szinte kimutathatatlan a verseskötetet olvasók száma. A folyóiratokról kiadóként azért nem beszélek, mert maga a folyóirat kiadás - persze a könyvkiadás is – a tetszhalál állapotában leledzik. Tessenek beugrani egy újságos kioszkba és az eladó segítsége nélkül keressenek irodalmi, közéleti magazinokat.
Elárulom a legalsó sorban lesz, pont a pornómagazinokkal szemközti oldalon, a doboz háta mögött. Lehet, hogy a pókok jótékony hálójukkal is beszőtték azt az egy-egy példányt, aminek eladására a kereskedő vállalkozni mert. Ez a magyar valóság.
De ha valaki egyetlen könyvesbolt eladási statisztikáját sem ismerné, vagy nem térne be egy újságoshoz, a nyomtatott és elektronikus médiában tapasztalható színvonaltalanság arra kellene, hogy indítsa, utánanéz a miérteknek.

Menjünk színházba! Minek? Voltam én már ott. (saját gyűjtés)

Segítek. Igénytelenség. Nem kell. Minek. Nem cool. Soroljam? Ma nem azt jelentetik meg, ami értéket hordoz, hanem amit reklámértékű író hozott össze. Szándékosan nem használom az alkotott szót, mert az egy magasabb szintű tevékenységet takar.
Itt erről szó sincs. Nem az számít mit, hanem, hogy ki írja, azt amit. Tessék megnézni, irodalmunk nagy bölényei közül, hány szerepel a toplistán. Egy sem, de kiugrott tévések annál inkább.
Jó, jó mondják a nálam okosabbak, de változnak az idők.
Valóban változnak? Én azt gondolom, hogy amit az antik görögök, vagy esetleg rómaiak nem írtak meg az egészen egyszerűen nincs is. Azt gondoljuk, hogy mennyire fejlettek vagyunk. Technikailag lehet – még akkor is ha a mai vívmányok alapjait már több ezer éve lefektették – de emberileg, érzelmileg?! Erre is rá merjük fogni, hogy előrébb vagyunk, mint egy ókori bölcselő?
Nincs új a nap alatt, hogy egy közhellyel éljek és azt érzem a mai költészet és általában véve irodalom, nem is törekedik arra, hogy legyen. Konstatálnak néhány élethelyzetet, tehetségtelenebbnél tehetségtelenebb fűzfapoéták pénzt, energiát és a modern ITK, valamint marketing eszközöket nem kímélve törnek a csúcsra. De ennyivel ennyi.
Őket valóban nem érdemes olvasni, a régieket meg már nem értjük/ik.

...és aceszulfám-K. Nyomokban tartalmaz irodalmat.

Ballagásokra, névnapra, házassági évfordulókra pár száz forintos, élelmiszerboltokban kapható, újrahasznosított papírra nyomatott, igényesnek tűnő, de összeollózott, vagy korábban nagy sikerű reprint kiadásokat vásárlunk, ha már mindenképpen versre vágyunk. Ha szerelmet akarunk vallani, vagy köszönteni szeretnénk valakit, felütjük a netet és turkálhatunk a tengernyi versben, amit szinte már magának írnak a jobb érzésű költők.
Volt már rá példa – és nagyon be is borultam tőle – hogy megkérdezték, amelyik verset, vagy köszöntőt felolvastam, vagy beleírtam egy könyvbe, vagy ajándékkísérő kártyára, az kitől van. Hát tőlem vazze!
Nem engem kicsinyelnek le, csak egyszerűen elképzelhetetlennek gondolják, hogy valaki még verset ír. Persze azt is, hogy kézzel ír, esetleg papír alapú levelet, képeslapot küld. Én azt várom, mikor fogunk bizonyos nagyon fontos dolgokat is géppel csinálni, mondjuk a babagyárban.

„Van-e kiút?” (Zrínyi)

Miután a lakosság jelentős hányada a következő felsorolásban a kakukktojás hálójába - Arany,Petőfi,Ezüst - keveredve mozgásképtelenné válik és szép lassan meghal (legelőször az agya, az mostanság elég hamar, könnyen) érdemes elgondolkodni meddig ámítjuk magunkat. Mikor kerülnek helyükre a versek? Most nem József Attila szobrára gondolok - ami tájidegen, de csak és kizárólag Budapesten ott és ahol – hanem inkább arra, hogy kell-e és ha kell, hogyan lehetne visszavezetni az embereket az olvasáshoz, esetünkben a költészethez. 


Meg tudjuk egyáltalán határozni mi a vers? Gondolt már rá bárki, hogy nem megmagyarázni, hanem újraírni érdemes azt a „művet” amitől elfordulnak és kinevetik az olvasók? Ne ússzunk az árral, de ismerjük be, hogy ami szép, az szép – és itt nem ízlések és pofonok játszanak közre – ami jó az jó és ami egyik sem, az szabályosan elrettenti a művészet talajára lépőt. Talán még emlékeznek páran a „Felvonulók kérték” című Markos-Nádas kabaréra, amikor a megfenyegetett felvonuló, már csak Bartókot mert kérni. Körülbelül itt tartunk a modern költészet terén, melyet a technikai vívmányok sokszínűsége generál és nem a tehetség, vagy az ihlet.
Amíg nincs, vagy csekély mennyiségű az élvezhető, tartalmas, mondanivalóval bíró kortárs vers, addig vegyük bátran elő a régieket. És ne szégyelljük! Csempésszünk ezentúl esemeseinkbe egy-két rímecskét, karcoljunk az unalmas értekezleteken egy-két bökverset!
Szívós munkával hónapok múlva már nem leszünk kíváncsiak a szappanoperákra, de nem kapcsolunk el a színházi közvetítésekről. Talán kevesebbet káromkodunk, választékosabban fejezzük ki magunkat. Lehet, hogy egészen szépen jobb emberré válunk. Jobban érezhetjük magunkat akkor is, ha hatalmas terhek nehezednek a vállunkra. Eljuthatunk a miértek megértéséhez. Ha akarjuk.
Ez kérem a költészet hatalma. Hogy ilyen nincs? Ez mindenkinek a maga baja.
Egy biztos a költészetben semmi sem lehetetlen. Legalább ma higgyünk benne! Hátha!

NÁ.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése