A helyzet az, hogy...
A költészet napján, ahogy
karácsonykor a szeretetről – mindenki a versekről, költőkről
nyilatkozik, többnyire elismerően. Én is roppant elégedett
vagyok Kelet-Timor oktatáspolitikájával, amiről persze egy kukkot
sem tudok. A karácsonyi bevásárlás közbeni tülekedés és
anyázás, legalább annyira árnyaltan fejezi ki a szeretethez
viszonyulásunkat, mint a mai nap a költészethez.
Mese habbal mondhatnám, de a mese,
hacsak nem verses mese, egy másik műfaj.
Reggel mikor elhatároztam, hogy ezt a
cikket megírom már néhány nem is túl ködös gondolatom és
emlékem jelent meg az én magam és a versek kapcsolatáról. Magam
is rendszeresen költök, de nem kifejezetten emlékszem közép,
vagy akár általános iskolai tanulmányaim során olyan pozitív
meghatározó élményekre, melyek a versek irányába löktek volna.
Legtöbbünkben - ha nem tévedek -
„...a költő azt akarta mondani....- Nem akarta, hanem mondta
hülye gyerek, elégtelen ülj le!” élmények halmozódtak fel. A
kanonizált művek, ellentmondást nem tűrő értelmezése, a
kötelezően sulykolt memoriterek, a égő, vörös füllel
sokadszorra a verselemzésnek eső padtársunk kellemetlen
verejtékszaga. Semmi pátosz, semmi emelkedettség, semmi nyelvi
játék, semmi dallam, semmi ritmus, semmi...
Olvasunk-e eleget? Olvasunk egy frászt.
Lesarkítva a jelen állapotokat, azt
kell mondanom – sajnos egészen autentikus tapasztalataim vannak –
hogy nem az emberek, de még a szakma sem olvas eleget. Itt nem az
újságírókra gondolok, akik elrettentő szalagcímekkel és
helyesírási hibákkal bombáznak minket, hanem nyelvünket oktató
pedagógusokra, irodalmárokra és más „művészemberekre”. Azt
a szót, hogy értelmiség, szándékosan nem használom, mert külön
értekezés témája lehetne, kit és mit is tekintünk
értelmiséginek.
Ha neki és neki is igaza
van......mindkettőnek nem lehet igaza egyszerre.
-Tudod mit? Neked is igazad van! (Tevje
a tejesember)
Ne kanyarodjunk el a témától. Ha nem
olvasnak eleget, akkor szépirodalmat sem olvasnak és ha valamit
kezükbe is vesznek könyv gyanánt, az legutolsó sorban lesz
szépirodalom és még azon belül is szinte kimutathatatlan a
verseskötetet olvasók száma. A folyóiratokról kiadóként azért
nem beszélek, mert maga a folyóirat kiadás - persze a könyvkiadás
is – a tetszhalál állapotában leledzik. Tessenek beugrani egy
újságos kioszkba és az eladó segítsége nélkül keressenek
irodalmi, közéleti magazinokat.
Elárulom a legalsó sorban lesz, pont
a pornómagazinokkal szemközti oldalon, a doboz háta mögött.
Lehet, hogy a pókok jótékony hálójukkal is beszőtték azt az
egy-egy példányt, aminek eladására a kereskedő vállalkozni
mert. Ez a magyar valóság.
De ha valaki egyetlen könyvesbolt
eladási statisztikáját sem ismerné, vagy nem térne be egy
újságoshoz, a nyomtatott és elektronikus médiában tapasztalható
színvonaltalanság arra kellene, hogy indítsa, utánanéz a
miérteknek.
Menjünk színházba! Minek? Voltam én
már ott. (saját gyűjtés)
Segítek. Igénytelenség. Nem kell.
Minek. Nem cool. Soroljam? Ma nem azt jelentetik meg, ami értéket
hordoz, hanem amit reklámértékű író hozott össze. Szándékosan
nem használom az alkotott szót, mert az egy magasabb szintű
tevékenységet takar.
Itt erről szó sincs. Nem az számít
mit, hanem, hogy ki írja, azt amit. Tessék megnézni, irodalmunk
nagy bölényei közül, hány szerepel a toplistán. Egy sem, de
kiugrott tévések annál inkább.
Jó, jó mondják a nálam okosabbak,
de változnak az idők.
Valóban változnak? Én azt gondolom,
hogy amit az antik görögök, vagy esetleg rómaiak nem írtak meg
az egészen egyszerűen nincs is. Azt gondoljuk, hogy mennyire
fejlettek vagyunk. Technikailag lehet – még akkor is ha a mai
vívmányok alapjait már több ezer éve lefektették – de
emberileg, érzelmileg?! Erre is rá merjük fogni, hogy előrébb
vagyunk, mint egy ókori bölcselő?
Nincs új a nap alatt, hogy egy
közhellyel éljek és azt érzem a mai költészet és általában
véve irodalom, nem is törekedik arra, hogy legyen. Konstatálnak
néhány élethelyzetet, tehetségtelenebbnél tehetségtelenebb
fűzfapoéták pénzt, energiát és a modern ITK, valamint marketing
eszközöket nem kímélve törnek a csúcsra. De ennyivel ennyi.
Őket valóban nem érdemes olvasni, a
régieket meg már nem értjük/ik.
...és aceszulfám-K. Nyomokban
tartalmaz irodalmat.
Ballagásokra, névnapra, házassági
évfordulókra pár száz forintos, élelmiszerboltokban kapható,
újrahasznosított papírra nyomatott, igényesnek tűnő, de
összeollózott, vagy korábban nagy sikerű reprint kiadásokat
vásárlunk, ha már mindenképpen versre vágyunk. Ha szerelmet
akarunk vallani, vagy köszönteni szeretnénk valakit, felütjük a
netet és turkálhatunk a tengernyi versben, amit szinte már magának
írnak a jobb érzésű költők.
Volt már rá példa – és nagyon be
is borultam tőle – hogy megkérdezték, amelyik verset, vagy
köszöntőt felolvastam, vagy beleírtam egy könyvbe, vagy
ajándékkísérő kártyára, az kitől van. Hát tőlem vazze!
Nem engem kicsinyelnek le, csak
egyszerűen elképzelhetetlennek gondolják, hogy valaki még verset
ír. Persze azt is, hogy kézzel ír, esetleg papír alapú levelet,
képeslapot küld. Én azt várom, mikor fogunk bizonyos nagyon
fontos dolgokat is géppel csinálni, mondjuk a babagyárban.
„Van-e kiút?” (Zrínyi)
Miután a lakosság jelentős hányada
a következő felsorolásban a kakukktojás hálójába -
Arany,Petőfi,Ezüst - keveredve mozgásképtelenné válik és szép
lassan meghal (legelőször az agya, az mostanság elég hamar,
könnyen) érdemes elgondolkodni meddig ámítjuk magunkat. Mikor
kerülnek helyükre a versek? Most nem József Attila szobrára
gondolok - ami tájidegen, de csak és kizárólag Budapesten ott és
ahol – hanem inkább arra, hogy kell-e és ha kell, hogyan lehetne
visszavezetni az embereket az olvasáshoz, esetünkben a
költészethez.
Meg tudjuk egyáltalán határozni mi a vers?
Gondolt már rá bárki, hogy nem megmagyarázni, hanem újraírni
érdemes azt a „művet” amitől elfordulnak és kinevetik az
olvasók? Ne ússzunk az árral, de ismerjük be, hogy ami szép, az
szép – és itt nem ízlések és pofonok játszanak közre – ami
jó az jó és ami egyik sem, az szabályosan elrettenti a művészet
talajára lépőt. Talán még emlékeznek páran a „Felvonulók
kérték” című Markos-Nádas kabaréra, amikor a megfenyegetett
felvonuló, már csak Bartókot mert kérni. Körülbelül itt
tartunk a modern költészet terén, melyet a technikai vívmányok
sokszínűsége generál és nem a tehetség, vagy az ihlet.
Amíg nincs, vagy csekély mennyiségű
az élvezhető, tartalmas, mondanivalóval bíró kortárs vers,
addig vegyük bátran elő a régieket. És ne szégyelljük!
Csempésszünk ezentúl esemeseinkbe egy-két rímecskét, karcoljunk
az unalmas értekezleteken egy-két bökverset!
Szívós munkával hónapok múlva már
nem leszünk kíváncsiak a szappanoperákra, de nem kapcsolunk el a
színházi közvetítésekről. Talán kevesebbet káromkodunk,
választékosabban fejezzük ki magunkat. Lehet, hogy egészen szépen
jobb emberré válunk. Jobban érezhetjük magunkat akkor is, ha
hatalmas terhek nehezednek a vállunkra. Eljuthatunk a miértek
megértéséhez. Ha akarjuk.
Ez kérem a költészet hatalma. Hogy
ilyen nincs? Ez mindenkinek a maga baja.
Egy biztos a költészetben semmi sem
lehetetlen. Legalább ma higgyünk benne! Hátha!
NÁ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése