Csak türelem

Én biztos türelmetlen alaknak számítok, mert szeretem melegen megenni a levest, szeretem a lehető legrövidebb időre redukálni a bevásárlást, nem vakarózni a benzinkútnál és még hosszan folytathatnám a sort. Ugyanakkor a levest más részére igyekszem minél hamarább – de legalábbis még melegen tálalni – szívesen vásárlok be másoknak (na jó ez egy kis túlzás) mindenesetre időre hozom a reggelit és nem jegyzem fel a napellenző mögé rejtett noteszomban a kiszámított fogyasztást, ha állnak mögöttem a töltőállomáson.

Ezek a normális együttélés szabályai. Megszoktam már, de elfogadni sosem fogom, hogy mások nagy ívben tesznek ezekre az elvárható szabályokra és az önérdek érvényesítést Kossuth-díjas szinten űzik. Nekik mindent lehet, hiszen a világ körülöttük forog s különben is csak az fáj, ami nekem fáj. Más ideje opcionális (le van szarva) más valamijével lehet a csalanat verni. 

forrás:nelegybirka.hu
 

De azt hiszem ezek az életképek mindenki számára ismerősek. Azt ugyan nem értem, hogy az úristenben lehet, hogy mindenkivel ugyanezek történnek meg, még azokkal is akik miatt billentyűzetet ragadtam és akikre épp az előbb panaszkodtam. Van bunkósági sorrend ezek szerint? „Kis tuskó” hol találkozhatott a „tönkkel”, aki kihozta béketűréséből? Bepillantanék abba az élethelyzetbe, mikor a tapló épp kikéri magának a rajta esett sérelmet, amikor bumburnyáknál kimegy a biztosíték, mert becsületébe gázoltak.

Egészen egyszerűen nevetséges. Ugyanis, ha bárkibe is szorul egy mákszemnyi empátia és a másikról nem azt tételezi fel, hogy ártani akar neki, akkor senki sem kerülne – pontosabban nem érezné magát – megalázott helyzetben.

De itt tegyünk pontot, mert egy ehhez a jelenséghez kapcsolódó életfelfogásról, világnézetről, vagy mit tudom én miről szeretném gondolataimat megosztani.

Ha a várakoztatás közösségi ügyek terén tapasztalható, vegyes reakciókkal találkozhatunk. Egyrészt a „nem az enyém, nem velem történt, mit foglalkozzak vele, úgysem tudok rajta változtatni” keveredik a „miénk a gyár, akkor azt a kis vasat még hazaviszem” (de ennek mostanában, vagy 20 éve nincs realitása), vagy a „hímtagomat te nem fogod azzal a szúrós, csípős reuma ellen is hatásos növénnyel, amit a kacsák a nokedli mellett zabálnak, elpáholni, utánam emberek a barikádra” életérzéssel. Én az utóbbi mellett tenném le a voksom és el is árulom miért.

Számos körülményt képes vagyok, ha nem is elfogadni, de tudomásul venni. Klímaváltozás, a pandák a kihalás szélére sodródtak, az Északi sark elolvad 20 éven belül stb. Ez mind a felelőtlen emberi magatartás következménye. Minden eszközzel fel kell lépni a negatív tendenciák ellen, még ha reménytelennek is tűnnek próbálkozásaink.

Lehet, hogy sántítani fog a hasonlat, de a gazdasági és morális válság ugyanúgy globális emberi probléma és ugyanúgy kollektívan, hosszú, kitartó rombolással lehetett elérni, mint azokat a természeti katasztrófákat, amiről fent beszámoltam. Ami nagyon fontos: azért mert a pandák a kihalás szélére sodródtak még lehet munkahelyeket teremteni, életszínvonalat emelni – és szándékosan kihagytam a fogyasztás növelését – de legalábbis úgy végezni a munkánkat a közösségért közszolgaként, hogy az ember ne érezze, hogy ő van a hivatalért és nem fordítva, de legalább nyíltan, vagy burkoltan ne nézzék hülyének a hivatalokban.

Most még feljebb gondolkodom. Ha egy asztalos elmér valamit, úgy selejtet fog gyártani, amiért vállalnia kell a felelősséget. Vagy kijavítja, vagy kicseréli. Őszintén szólva, ha kivártuk azt a 2 hónapot, ami alatt összeeszkábálta a konyhabútorunkat, rettenetesen nem érdekel minket, hogyan tünteti el azt az 5 cm differenciát. Ő főzte a kását, egye is meg. Ha rossz minőségű terméket vásárlunk - ártól függően persze - de reklamálunk, reklamálunk és reklamálunk. Azonnal.

Ha valakit azzal bíztak meg, hogy ne egy tehenészetet vezessen, igazgasson – és itt most szeretném, ha semmiféle negatív éle nem lenne ennek a hasonlatnak – hanem egy bankot, vagy jobbat mondok egy országot, akkor nem érdekel hogyan csinálja, de legyen hasznos a számunkra, de kárt meg főleg ne okozzon. (még nagyobbat). Ha akkor nem kérdik a véleményünket, hogy elegendő fizetést kapnak-e és azt mire költik, akkor ne kérjenek tanácsot, hogy miként csinálják, mert az nevetséges és megalázó. Őszinte érdeklődésnek álcázni egy kérdést dilettantizmusra és pofátlanságra utal. Nagyon jól tudják, hogy az ország lakosságának nagyobb hányadának lövése sincs a kérdésről, egészen egyszerűen csak gazdagodni és nem elszegényedni szeretne. Ez egy elterelés, mert nincsenek kézzel fogható eredmények.

Hány napig gyárthat egy esztergályos selejtet? 1? 2? Egy hét? Manapság legfeljebb addig, ha nem jól működik a MEO – persze ez feltételezi, hogy van egy gyár – az első szállítmány visszaküldésig.

Ebből le lehet szűrni, hogy nem ért hozzá, vagy nem érdekli a munkája, vagy magánéleti gondjai vannak, azért nem tud termelni.

Mit szólnánk ahhoz a pedagógushoz, aki egyetlen osztályzatot sem ír be a gyerek ellenőrzőjébe, nem keresi a szülőkkel a kapcsolatot, majd félévkor megbuktatja a nebulót? Ugye kinyílna a zsebünkben a bicska? Mennyi ideig lehet elnézni, hogy szerencsevadászok próbálkoznak és ha belebuknak vállalkozásukba, az milliárdos hiányt jelent az adófizetőknek. Ha nem fizetünk be néhány ezer forintot időre az adóhatóságnak, máris keresztre feszítenek. A törvény ökle menten lesújt, a társadalmi értékítélet máris gomolyfelhőt alkot.

Van egy ország Európában, amelyet nevezetesen elég jól ismerek. Figyelem a sajtóját és rendre olyan véleményeket olvasok, hogy ha ezzel, vagy azzal nem ért egyet ez, vagy az, akkor majd - ha jól emlékszem 4 év után – a szavazófülkékben lehet rajta változtatni. És ezzel a válasszal abban az országban megelégednek akkor is, ha már az első perctől lehet látni, a zsebükön érezni, hogy „ rossz esztergályosra” bízták a munkadarab megmunkálását. És a kontárkodást hetente egy újabb selejttel támasztják alá.

Abban az országban, ahol ennyire türelmesek, ennyire ráérnek az emberek a közügyekkel – ami voltaképp a saját jövőjük záloga – törődni én nem szeretnék élni.

Még szerencse, hogy nálunk nem így van. 

NÁ.