Én biztos türelmetlen alaknak
számítok, mert szeretem melegen megenni a levest, szeretem a lehető
legrövidebb időre redukálni a bevásárlást, nem vakarózni a
benzinkútnál és még hosszan folytathatnám a sort. Ugyanakkor a
levest más részére igyekszem minél hamarább – de legalábbis
még melegen tálalni – szívesen vásárlok be másoknak (na jó
ez egy kis túlzás) mindenesetre időre hozom a reggelit és nem
jegyzem fel a napellenző mögé rejtett noteszomban a kiszámított
fogyasztást, ha állnak mögöttem a töltőállomáson.
Ezek a normális együttélés
szabályai. Megszoktam már, de elfogadni sosem fogom, hogy mások
nagy ívben tesznek ezekre az elvárható szabályokra és az önérdek
érvényesítést Kossuth-díjas szinten űzik. Nekik mindent lehet,
hiszen a világ körülöttük forog s különben is csak az fáj,
ami nekem fáj. Más ideje opcionális (le van szarva) más
valamijével lehet a csalanat verni.
De azt hiszem ezek az életképek
mindenki számára ismerősek. Azt ugyan nem értem, hogy az
úristenben lehet, hogy mindenkivel ugyanezek történnek meg, még
azokkal is akik miatt billentyűzetet ragadtam és akikre épp az
előbb panaszkodtam. Van bunkósági sorrend ezek szerint? „Kis
tuskó” hol találkozhatott a „tönkkel”, aki kihozta
béketűréséből? Bepillantanék abba az élethelyzetbe, mikor a
tapló épp kikéri magának a rajta esett sérelmet, amikor
bumburnyáknál kimegy a biztosíték, mert becsületébe gázoltak.
Egészen egyszerűen nevetséges.
Ugyanis, ha bárkibe is szorul egy mákszemnyi empátia és a
másikról nem azt tételezi fel, hogy ártani akar neki, akkor senki
sem kerülne – pontosabban nem érezné magát – megalázott
helyzetben.
De itt tegyünk pontot, mert egy ehhez
a jelenséghez kapcsolódó életfelfogásról, világnézetről,
vagy mit tudom én miről szeretném gondolataimat megosztani.
Ha a várakoztatás közösségi ügyek
terén tapasztalható, vegyes reakciókkal találkozhatunk. Egyrészt
a „nem az enyém, nem velem történt, mit foglalkozzak vele,
úgysem tudok rajta változtatni” keveredik a „miénk a gyár,
akkor azt a kis vasat még hazaviszem” (de ennek mostanában, vagy
20 éve nincs realitása), vagy a „hímtagomat te nem fogod azzal a
szúrós, csípős reuma ellen is hatásos növénnyel, amit a kacsák
a nokedli mellett zabálnak, elpáholni, utánam emberek a barikádra”
életérzéssel. Én az utóbbi mellett tenném le a voksom és el
is árulom miért.
Számos körülményt képes vagyok, ha
nem is elfogadni, de tudomásul venni. Klímaváltozás, a pandák a
kihalás szélére sodródtak, az Északi sark elolvad 20 éven
belül stb. Ez mind a felelőtlen emberi magatartás következménye.
Minden eszközzel fel kell lépni a negatív tendenciák ellen, még
ha reménytelennek is tűnnek próbálkozásaink.
Lehet, hogy sántítani fog a hasonlat,
de a gazdasági és morális válság ugyanúgy globális emberi
probléma és ugyanúgy kollektívan, hosszú, kitartó rombolással
lehetett elérni, mint azokat a természeti katasztrófákat, amiről
fent beszámoltam. Ami nagyon fontos: azért mert a pandák a kihalás
szélére sodródtak még lehet munkahelyeket teremteni,
életszínvonalat emelni – és szándékosan kihagytam a fogyasztás
növelését – de legalábbis úgy végezni a munkánkat a
közösségért közszolgaként, hogy az ember ne érezze, hogy ő
van a hivatalért és nem fordítva, de legalább nyíltan, vagy
burkoltan ne nézzék hülyének a hivatalokban.
Most még feljebb gondolkodom. Ha egy
asztalos elmér valamit, úgy selejtet fog gyártani, amiért
vállalnia kell a felelősséget. Vagy kijavítja, vagy kicseréli.
Őszintén szólva, ha kivártuk azt a 2 hónapot, ami alatt
összeeszkábálta a konyhabútorunkat, rettenetesen nem érdekel
minket, hogyan tünteti el azt az 5 cm differenciát. Ő főzte a
kását, egye is meg. Ha rossz minőségű terméket vásárlunk -
ártól függően persze - de reklamálunk, reklamálunk és
reklamálunk. Azonnal.
Ha valakit azzal bíztak meg, hogy ne
egy tehenészetet vezessen, igazgasson – és itt most szeretném,
ha semmiféle negatív éle nem lenne ennek a hasonlatnak – hanem
egy bankot, vagy jobbat mondok egy országot, akkor nem érdekel
hogyan csinálja, de legyen hasznos a számunkra, de kárt meg főleg
ne okozzon. (még nagyobbat). Ha akkor nem kérdik a véleményünket,
hogy elegendő fizetést kapnak-e és azt mire költik, akkor ne
kérjenek tanácsot, hogy miként csinálják, mert az nevetséges és
megalázó. Őszinte érdeklődésnek álcázni egy kérdést
dilettantizmusra és pofátlanságra utal. Nagyon jól tudják, hogy
az ország lakosságának nagyobb hányadának lövése sincs a
kérdésről, egészen egyszerűen csak gazdagodni és nem
elszegényedni szeretne. Ez egy elterelés, mert nincsenek kézzel
fogható eredmények.
Hány napig gyárthat egy esztergályos
selejtet? 1? 2? Egy hét? Manapság legfeljebb addig, ha nem jól
működik a MEO – persze ez feltételezi, hogy van egy gyár – az
első szállítmány visszaküldésig.
Ebből le lehet szűrni, hogy nem ért
hozzá, vagy nem érdekli a munkája, vagy magánéleti gondjai
vannak, azért nem tud termelni.
Mit szólnánk ahhoz a pedagógushoz,
aki egyetlen osztályzatot sem ír be a gyerek ellenőrzőjébe, nem
keresi a szülőkkel a kapcsolatot, majd félévkor megbuktatja a
nebulót? Ugye kinyílna a zsebünkben a bicska? Mennyi ideig lehet
elnézni, hogy szerencsevadászok próbálkoznak és ha belebuknak
vállalkozásukba, az milliárdos hiányt jelent az adófizetőknek.
Ha nem fizetünk be néhány ezer forintot időre az adóhatóságnak,
máris keresztre feszítenek. A törvény ökle menten lesújt, a
társadalmi értékítélet máris gomolyfelhőt alkot.
Van egy ország Európában, amelyet
nevezetesen elég jól ismerek. Figyelem a sajtóját és rendre
olyan véleményeket olvasok, hogy ha ezzel, vagy azzal nem ért
egyet ez, vagy az, akkor majd - ha jól emlékszem 4 év után – a
szavazófülkékben lehet rajta változtatni. És ezzel a válasszal
abban az országban megelégednek akkor is, ha már az első perctől
lehet látni, a zsebükön érezni, hogy „ rossz esztergályosra”
bízták a munkadarab megmunkálását. És a kontárkodást hetente
egy újabb selejttel támasztják alá.
Abban az országban, ahol ennyire
türelmesek, ennyire ráérnek az emberek a közügyekkel – ami
voltaképp a saját jövőjük záloga – törődni én nem
szeretnék élni.
Még szerencse, hogy nálunk nem így
van.
NÁ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése