Somló István emlékére

-->

2012.november 13-án a reggeli órákban Somló István a Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja életének 66 évében elhunyt. A színház, ahol 46 éven át játszott, a saját halottjának tekinti.Temetéséről később intézkednek.

Így hangzik egy szokványos gyászhirdetés. Jelentés, hogy egyel megint kevesebben lettünk. A világnak mit sem számít, más kontinenseken sincs visszhangja, de hogy a realitásoknál maradjunk Magyarországon sem volt olyannyira ismert e név, hogy akár a színházlátogatók jelentős hányada is beleborzongott volna a hír jelentésébe,hogy ő nincs többé.

forrás:boon.hu

Városunkban élte le gyakorlatilag az életét, az itteni publikumot szórakoztatta, nevelte, formálta. Nekünk, miskolciaknak lenne a feladatunk emlékét megőrizi, ápolni. Nekünk morális kötelességünk.

Nem gondolja ezt mindenki így, még az sem, akitől elvárhatnánk. Hogy kire gondolok, arról később.

Somló István halála személy szerint azért érintett érzékenyen, mert felnőtt fejjel átélt első színházi élményeim között számos olyan darabban szerepelt, ami a törzsközönség soraiba taszított immár csaknem 20 éve. Mellékszerepeket osztottak rá, de mindannyian éreztük, tudtuk, hogy kiválóbb mellékszereplő ő, mint akár a főhős és nem személyes kvalitásai miatt sorolták erre a látszólagos mellékvágányra. Kellett egy kulcsfigura az előadás sikeréhez és mit ad Isten ő éppen kéznél volt. Majd két emberöltőn át.

Nem megszokott nekrológ ez, de a helyzet sem megszokott, ami kialakult és arra késztetett, hogy e sorokat papírra vessem. Nem sorolom szerepeit, díjait, mert aki figyelemmel kísérte - és erre utólag döbbentem rá – nem azért szerette, amit játszott hanem azért, ahogy játszott. Nem vonzotta be a neve a közönséget, mint Kossuth-díjas, mert nem volt az, de bevonzotta, mert ő, Somló játszott a darabban.

Nagyon megviselt a halála. Nem titkolom. Általában véve nyitott vagyok az egyéni sorsokra, sikerekre, kudarcokra. Az ő esetében például az emberi nagysága segítségével feloldott ellentmondás izgatott, hogy miként képes egy alapvetően magamutogató ember, mint a színész örökké második, harmadik lenni a színpadon. Miként elégíti ki a sikerre irányuló egészséges vágyát, hogy évtizedeken át be kellett érnie olyan szerepekkel, amelyekben ugyan tündökölt – túl nem játszva a főszereplőt – de képességei mégis rejtve maradtak. Mire lett volna még képes? Hogyan élte ezt meg a mindennapokban?

Tőle személyesen erre már nem kaphatok választ, de - bár nem ismertem erre irányuló óhaját – legalább ezen az oldalon olyan színpadot teremthettem neki, ahol ő címszereplő.

A darab amiben szerepel azonban egy tragédia. A függönyt a halálával vonták fel.

Első szín: Gyászhirdetés a www.mnsz.eu honlapon. Számos országos napi és hetilap elismerően nyilatkozik munkásságáról. A nagyobb hírportálok még egy hét elteltével is címlapon tartják a hírt.

A Miskolci Nemzeti Színház már másnap leveszi a honlapjáról.

Második szín: Megírom emlékére a versemet és elküldöm a színháznak – a vendégkönyvbe is felteszem - valamint az Észak-Magyarországnak szabad felhasználásra, azzal a kikötéssel, hogy a szerző maradjon ismeretlen. (minden fény rá irányuljon, ha már életében nem jutott neki elegendő). A színház ismételt levelemre sem válaszolt azóta sem.

Az Észak múlt szombati, vagy hétfői megjelenést ígért. Hétfőn (11.19-én) örök nyugalomra helyezték Somló Istvánt. Szerdán (11.21-én) „megköszöntem”, hogy nem jelent meg a vers és kértem, hogy most már ne is jelenjen meg, amire sűrű szabadkozások mellett (elfelejtette elküldeni a nyomdának, mert elment egy nap szabadságra) győzködni kezdtek, hogy nagyon szívesen leközlik, de tényleg és kérik bla bla. Hajthatatlan maradtam.

Harmadik szín: A színház két közösségi oldalán és számos színész oldalán megjelentetem a verset. Egyetlen esetben sem osztották meg senkivel és „tetszést” is inkább a saját ismeretségi körömből nyilvánítottak, amit a művész Úr nevében is köszönök. (Ezt a tényt a XXI. században, amikor gyakorlatilag a közösségi oldalakon tolonganak az internethasználók és bármilyen piszlicsáré eseményt képesek megosztani, aktuális állapotukról beszámolni és agyba-főbe tetszést nyilvánítani, elég beszédes adatnak találom. Tehát ha olvashatatlanul rossz is lenne a versem – de nem az – már a szándék érdemelt volna némi figyelmet, de nem.)

A legfelfoghatatlanabb csúsztatás egy volt kollégájától érkezett, aki állítólag együtt öltözött vele két éven keresztül. Esti órákban bejegyzést tett, miszerint most – illetve akkor értesült a szörnyű hírről és nagyon sajnálja stb. A gond annyi, hogy ez a kolléga ha sehonnan máshonnan nem is – de erről szó sem lehet, mivel igen jól értesült és naprakész (ezt az általa különféle csatornákon megosztott információkból tudom) - a reggel általa olvasott versemből már tudhatott. Azt el tudom fogadni, hogy ideje nem volt reagálni a halálhírre, de az esti magyarázatát nem. Csalódtam ebben az emberben.

Negyedik szín: Az újságban a család - tehát nem a színház - jelentet meg gyászhirdetést. Nem kifejezetten erre mondják, hogy a „saját halottról való gondoskodás”.

Ötödik szín: Már a vers megjelenésének napján kaptam elismerő szavakat országos napilapok szerkesztőitől, újságíróitól, akik egyébként nem is ismerték Somló Istvánt. (itt nem arra helyezem a hangsúlyt, hogy a munkásságomat elismerte valaki, hanem arra, hogy felfigyeltek a művész Úr elvesztésére)

Azóta saját oldalamon és postafiókomban szaporodnak azok a levelek, amelyekben kifejezik gyászukat, akik szerették és tisztelték. Mindez egy szerdán megtartott író-olvasó találkozón is folytatódott, annak ellenére, hogy én csak kérdező voltam.

Röviden ennyi a kálvária. Egy mellékszereplő mellékes halála. Nem mellékesen a feledés vágányára helyezve. Mindez napokon belül. Egy ekkora városban. Számomra ez felfoghatatlan és mélységesen elszomorító. Mintha szándékosan akarnák törölni, hogy élt egyszer egy Somló István nevű színész, aki 46 évet adott az életéből a színháznak és a közönségnek.

A pályatársak, a színház nem, de a közönség ismeri a „mese” folytatását.

Ui: Ebben az országban nagyon sok Somló István él és dolgozik, a legkülönfélébb terülteken, csak nem tudunk róluk, nem akarunk tudomást venni róluk. Esetleg ha taszítanak egyet a szekerünkön. De csak addig és nem tovább.

NÁ.