Gondolatok a könyvtárban

Ma beugrottam a könyvtárba. Miután végeztem, szokásomhoz híven szétnéztem a ruhatár előtti pultra kipakolt, a könyvtári forgalomból kivont, eladó könyvek és diafilmek között.

Egy könyv ára mellesleg meg sem közelíti egy regionális helyi napilap árát, nem beszélve országos sajtótermékekről.

100 Forint. Mi az manapság? Már egy gombóc fagyi is többe kerül, de azt hiszem napestig sorolhatnám a példákat annak érzékeltetésére, mennyire olcsón adják a kultúrát.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy nem szakadt, rongyos – bár akadt köztük ilyen is – kiadványokat tettek közszemlére mielőtt a zúzdába vinnék őket, hanem a világirodalom és egy letűnt kor remekeit. A korét, ahol még természetes volt olvasni, amikor még megengedhette magának bárki, hogy vásároljon egy-egy új példányt az agyondotált kötetekből. A korét, amelyen az információ megszerzésének, vagy akár a szórakozásnak is, ezt a mára úgy tűnik elavult módszerét még tömegek alkalmazták.

A néni, aki árusította a könyveket próbálta kisakkozni, hogy mit is keresett és amikor felfedezni vált némi rendszert a válogatásomból, na és persze a kikölcsönzött könyvek jellegéből, felajánlotta azt a lehetőséget, hogy lemenjek a könyvtár raktárába, ahol még sok száz, ha nem ezer kötet vár hasonló sorsra. Nyugodtan válogassak innen és innen, csak onnan ne, mert az még nincs kivonva és másik könyvtáré és és és.....

Hullaházhoz hasonló kép fogadott a dohos pincében. Könyvek ezrei hevertek ládákban, polcok roskadoztak a még át nem rostált művek alatt. Az európai és a világirodalom egykor nagyra becsült szerzőinek, sokra tartott írásai, világnézetek sarokkövei hevertek egymásra ömlesztve.

Több évtized, vagy akár évszázad gondolkodásának, gyümölcsei egymáson szétkenődve várták az olyan felvásárlót, mint én, aki talán nem a disznók takarmányozására fogja felhasználni ezeket a gyöngyszemeket. Ijesztő az összehasonlítás, de egy telet ki lehetett volna fűteni azzal a temérdek papírral. De nem a papír mennyisége, vagy állaga bántott, hanem a reá írtak sorsa, jövője.

Felfoghatatlan számomra, hogyan dobhatja el magától az emberiség a múltját és jelenét, sőt jövőjét is, hogyan lehet ennyire nem becsülni a befektetett irtózatos munkát. Felmerült bennem az is, hogy vajon az ország hány pontján tartanak egész évben hasonló kiárusítást, hány tonna mehet pocsékba, ha nem talál ilyetén módon gazdára.

Mondják, ha ültettél egy fát, akkor már nem éltél hiába. Bár a könyv alapanyaga is nagyobbrészt fából származik, mégis élek a hasonlattal: akkor sem éltél hiába, ha írtál egy könyvet.

A könyv és szerzője szoros szimbiózisban él egymással, mondhatni az előbbi az utóbbi gyermeke. Amennyire becsüljük más munkáját, úgy becsüljük a dolgos kezet, amely létrehozta, megalkotta.

Minden ifjú, vagy kevésbé ifjú író, vagy költőpalántát elvinnék egy ilyen „vásárra”, hadd lássák, hová lesz a világ dicsősége. Nézzék csak meg alaposan, hová fognak jutni könyveik, még ha olyannyira remekműnek is számítanak most, vagy fognak holnap. Ha ezt le tudják nyelni és a múzsa ennek hatására sem illan el, akkor bátran fogjanak írásba, vagy folytassák azt. Minden egyéb esetben hátra arc és tessék azt a rövid időt, amit ezen a világon töltünk valami hasznosabbal, élvezetesebbel tölteni, mint az írás.

Persze, most joggal vághatják a fejemhez, hogy ha mindent kidobálnak, akkor mi a fene is van kiállítva a könyvtárban. Természetesen könyvek, csak kevesebb példányszámban és rosszabb minőségben, ami a tartalmat illeti.

Egyes műnemeket egyáltalán nem kölcsönöznek, ezekből értelemszerűen egy kötet is sok a polcon. De csak akkor, ha haszonelvűen gondolkodunk, mert ugye semmi szükség arra, amire nincs szükség és akkor ne foglalja a 2-3 hetes bestsellerektől a helyet. Le velük a pincébe! Le a versekkel, le a drámákkal, le a tanulmányokkal! Le mindennel, ami nem mulattat csak gondolkodtat. Erre ma nincs szükség, hiszen a nemzetközi helyzet egyre fokozódik.

És persze beindul a spirál és egyre több megőrzésre, feldolgozásra érdemes művet hajigálunk ki, tüntetünk el magunk elől és egyre több szennyet, mulandó játékszert pakolunk a helyére. Aztán szép lassan kicseréljük az életünket egy olyan létformára, amely hazug ugyan, viszont elviselhető. Mert nem a könyveket, a kultúrát, a tudást, a művészetet nem tudjuk elviselni, hanem saját magunkat és a tehetetlenségünket, pontosabban lustaságunkat, aminek jelen pillanatban még nem látjuk be a következményeit, de már középtávon is visszafordíthatatlan folyamatokat indít be és helyrehozhatatlan károkat okoz.

De ez így van jól, hiszen meg van írva: az emberiség soha nem tanul a saját hibáiból.

NÁ.