Elismerem

A mai ember sokszor hibásan értékeli helyzetét. Mások véleményétől teszi függővé saját identitásának meghatározását. Folyamatos megerősítést igényel és mindaddig a bizonytalanság szorongató érzése tartja fogságban, amíg kellő számú, vagy súlyú pozitív – vagy egyéb elvárt előjelű – visszajelzést nem kap arról, amit csinál, vagy pusztán arról ki is, vagy mi is ő valójában.

Ugyanezt a „tudatállapotot” tapasztalhatjuk országok, államok, népek esetében is. Egy háború végét, vagy egy függetlenedési folyamat végét sokszor az jelzi, hogy Európa, vagy a világ vezető hatalmai elismerik-e azt a fajta politikai berendezkedést, amely adott helyen honol. Elég ha csak a délszláv országokra, vagy most az ukrán válságra, Dél- Oszétiára, vagy Észak-Ciprusra gondolunk. De felsorolhatunk akárhány autonómiatörekvést is, az esetek többségében csak akkor beszélhetünk sikerről, ha mások deklarálják, hogy ez, vagy éppen amaz az ország létezik és ha létezik szuverén-e.

forrás:piacesprofit.hu 

Ugyanakkor előállt egy faramuci helyzet. Legyen az elismerő állam, bármekkora szuperhatalom, ha az elismeréssel , - vagy éppen ellenkezőleg, az el nem ismeréssel - együtt járó „formaságoknak” nem tudnak érvényt szerezni.

Ha egy országban tombol a diktatúra és naponta fosztanak meg embereket egészen alapvető jogaiktól, ahol a mindennapi túlélésért folytatott küzdelem ígéretes és mielőbbi befejezésére azért nincs remény, mert „senki” nem akar háborúba keveredni a másikkal ezért, vagy azért a távoli és sokszor ismeretlen ország miatt, vajmi keveset ér az elismerés, vagy az el nem ismerés.

Érdemes megjegyezni, hogy ez el nem ismert országok magasról tesznek ezen státuszukra, amíg nyeregben érezhetik magukat, amíg szankciókat nem vezetnek be velük szemben. Elég egyetlen példát a fentiekből kiragadni. Észak-Ciprust egyedül Törökország ismeri el. 1974 óta (40 éve) szakadt ketté a szerelem szigete. Mindkét nép mely hazájának tartja NATO tagállam (maga az Észak-ciprusi Köztársaság nem, de Törökország igen, aki nyíltan és burkoltan támogatja és látja el a sziget török lakosságát) magyarán az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének szabályai szerint hadat sem viselhetnek, viselhettek volna egymás ellen. 

 forrás:wikipedia

A nemzetközi szervezetek ezt az ellentmondást nem igyekeznek túlságosan hamar feloldani, legalábbis a 40 éves halogatás nekem ezt mondja.

„Edd meg kisfiam, mert csak az a tiéd, amit megeszel!” - mondja a nagymama unokájának, ha egy életre szóló bölcs tanácsot szeretne neki adni. És de iure a kisfiú gyomortérfogatától függően képes magát telezabálni, de facto kihányja az egészet, ha mohó.

Másik közhellyel élve, csak az a biztos, ami elmúlt és nemcsak a fenti eset mutatja azt a tendenciát, hogy Európa (is) egy olyan hely, ahol 100 éven belül tucatszor vághat bele egy ország, hatalom a mások kárára kivitelezett önmegvalósításba, nem fog a haja szála sem meggörbülni.

Én szeretnék egy olyan országban élni, amely mások és saját maga által is elismert helyzetet képes magának fenntartani. Ehhez nem árt kiegyensúlyozott külpolitikát folytatni, mert ha egyszer eszébe jut valakinek, hogy szemet vessen ránk...akkor ne legyenek illúzióink, hogy bárki miattunk vérét hullatná.

Jár(na) az igazság(jog)szolgáltatás, jár(na), csak nem biztos, hogy jutna, mint a gázsi a brácsásnak a cigányzenekarban. Hozzáteszem egy cigányzenekar legalább nem ellenségeskedik más országok cigányzenekaraival, a klasszikus zenét művelőkkel pedig végképp nem akaszt tengelyt. Pedig megtehetné, hiszen ők is ugyanolyan hangszereken játszanak...