A kutyák és mi

Akárki akármit mond, a kutya az ember legrégebbi és leghűségesebb társa. A kutya nem egy állat, hanem kutya és kutya mivoltát pontosan az emberrel alkotott közössége által nyerte el. Nincs még egy ilyen kivételes teremtmény, amely olyan tulajdonságokkal rendelkezne, mint a kutya. Számtalan erényét felsorolni képtelen vagyok, de e helyütt nem is törekszem rá. Legyen elég, hogy őszintén csodálom ezeket az önfeláldozó jószágokat, akik az élet számos területén állnak helyet és segítik az embert a legjobb tudásuk és képességeik szerint. Ennek ellenére a viszonyunk nem ennyire egyértelmű és egyenes visszafelé irányukba.

Vigye már innen azt a dögöt!

Számos érvet fel lehet hozni a kutyatartás mellett, vagy ellen, a kutyatartók védelmében, vagy éppen ellenkezőleg. Az is bizonyos, hogy számos esetben, ha nem mindig a kutyatartó magatartása egy olyan kauzális folyamat első lépcsője, aminek valamilyen negatív élmény a vége. Beszélnek kutyaharapásokról, bár még nem találkoztam olyan emberrel, aki nem maga lett volna esetleg a felelős, ha a kutya megkapta volna. Esetleg, ismétlem. Olyannal gyakrabban találkozom, aki a kutyasétáltatás mikéntjét kifogásolja, hevesen kel ki a kutyapiszok ellen, teljesen érthető módon. Aztán sokan arról számolnak be, hogy mennyire félnek a szabadon, póráz nélkül sétáltatott kutyáktól, sőt, itt kell megjegyeznem, hogy a pilisi parkerdőben történt sajnálatos esettel kapcsolatos híradások kommentelőinek véleményétől egészen meghűlt az ereimben a vér. Olyan mértékű rosszindulattal és butasággal találkoztam, hogy az 10 kutyatámadással ér fel frusztráció a kiváltó ok, én ezt tökéletesen megértem, de akkor is megdöbbent. Igazából ezt a kérdést szeretném körbejárni.

"Uncili, smuncili, drága kiskutyám..."

Korábban sikk volt kutyát tartani. Igazából most is egyfajta értékmérőként szolgál sok gazda esetében a kutya. Ha ilyen kutyám van, akkor ilyen gazdag vagyok – gondolják és sokan be is veszik ezt a rizsát, mert sokan erejük felett vesznek mostanság divatos ebeket és igazából nem is hiszem, hogy sok örömüket lelik bennük és viszont. Ugyanez a helyzet a harci kutyákkal, akiket én nem is sorolok a kutya kategóriájába, mert egészen egyszerűen egy beteges és nagyon káros tenyésztés eredményei ők, akik örök rabságra ítéltettek, hiszen ilyen kutyákat csak engedéllyel lehet tartani, sétáltatni pedig nagyon szigorú feltételek mellett lehet.
Mondom, sikk volt kutyát tartani és boldogság. Minden egészséges gyerek erre vágyott, könyörgött a szüleinek, hadd tarthasson egy iciripicirit, de a kemény szülői szív sajnos sokszor megpuhíthatatlan maradt.

Mi a helyzet ma bizonyos, egyre szélesebb körökben? Nem hogy kutyát, de még egy agyaggalambot sem vesznek a gyermeküknek, nehogy véletlenül egy saját, belülről fakadó természetes igényük kielégítést nyerjen. Majd letudják valami egyszerű és kikapcsolható elektromos kütyüvel, aminek a hangerejét is lehet szabályozni, de egy élő, selymes bundájú, vagy akár tollas, vagy pikkelyes jószág már nem fér bele a mindennapokba. És túlmenőleg a szülők lustaságán, kényelmességén, még megtoldják ezen döntésüket egy olyan indokkal is, ami egyáltalán nem tolerálható: a már fentebb említett frusztrációjukból fakadó demagógiájukkal.

A felelőtlen kutyatartók magatartásából sokféle érzés, indulat származhat, de legritkábban félelem. Engem ennek az érzésnek a természete érdekel. Miként alakul ki egy emberben a kutyától való félelem? Nem vitatom el a félelem jogát senkitől sem, amennyiben a félelem jog, de meg kell jegyeznem, hogy nem értem. Ki merem jelenteni, hogy a leghűségesebb tartásától való félelem egészen egyszerűen beteges. Kövezzenek meg érte, de akkor is kimondom, hogy aki a tiszta szeretetre félelemmel reagál, az beteg. Ismétlem, nem vitatom el a félelmet senkitől, de nem értem. Nem félhet senki sem azért egy élőlénytől, mert szarba lépett, nem félhet önmagában attól, ha felé szalad, de félhet akkor, ha folyamatosan sulykolják belé: Vigyázz, megharap!

Sajnos van a közvetlen rokonságomban olyan személy, aki így lett pókfóbiás és sose fogom megbocsájtani annak, aki a saját baromságát a másikba belenevelte, belesulykolta. Ha én félek valamitől, az azért van, mert vagy nem rendelkezek kellő információval, vagy éppen ellenkezőleg, az információkat értékelve arra a következtetésre jutottam, hogy az a valami, vagy valaki veszélyes számomra. Elképzelhető természetesen az is, hogy rosszul értékelem a rendelkezésekre álló információt és egy teljesen felesleges és alaptalan frusztrációt raktározok be magamnak életem végéig.

A kutyákkal kapcsolatos sztereotípiák annyiban speciálisak, hogy egy olyan élőlény kapcsán, vagy vele kapcsolatban, általa alakulnak ki, aki az emberhez hasonlóan egyedüli élőlényként a saját érdekeit a másik alá tudja rendelni. Talán az ember konkurenciának tartja a kutyát és megérzi, hogy félnie kell tőle, hiszen okosabb, erősebb, stb. nála.

Szép nőkkel - csúnyákkal is, csak legyenek meztelenek - gyerekekkel és kutyákkal minden termék eladható, mondja az ősi dakota marketinges közmondás. Számtalan ifjúsági, családi film hőhősei kutyák. Együtt izgultuk végig körmünket tövig lerágva a Lessie-t, együtt nevettünk Boomer kalandjain, könnyeztük meg a Fekete fülű fehér Bimet. Ezekben és még számtalan más animációs, kaland és mesefilm hősei, ismétlem, hősei a kutyák. Nem elrettentő negatív karakterei, hanem hősei, akikért izgulunk, akiket féltünk, akiknek szurkolunk. Kérdem én, a meggondolatlan kismama, aki egy tacskó láttán teljesen szakszerűtlenül ölbe kapkodja gyermekét, esetleg még sikkant is egyet nyomatékosítás kedvéért, min nőtt fel? Aki legszívesebben rezervátumokban, vagy nem is, szűk kennelekben látná legszívesebben a kutyákat, az miben leli örömét? Végiggondolja e az a szülő, aki a gyermekét óva inti a kutyáktól, mert megharap, megnyal, meg ..., mit is cselekszik valójában?

Valahogy folytonosságot látok ezen jelenség és aközött, amikor a szülők arra biztatják gyermekeiket, hogy elriasszák a galambokat.

Nem vitatom el a félelem jogát. De magyarázatot követelek!
Félj, de mesélj az életedről, mondd el igazából mi bánt! Mert a kutyák nem, annyi szent. 

Magyarország olyan ország...

Nem szeretnék előítéletes lenni, de egy biztos. Ez egy tipikusan hazai jelenség, vagy legalábbis nekem csak ezzel kapcsolatos tapasztalataim vannak.

Európa szerencsésebb felén ennek is kialakult a megfelelő gyakorlata. Bécsben például körbeállnak egy jobb kiállású kutyát attól függetlenül, hogy fajkutya-e, vagy sem. Nem láttam, hallottam sehol német nyelvterületen, hogy bárki megfenyegette volna a kutyájával kocogót, vagy kerékpározót, holott tudjuk, hogy az még a közlekedés biztonságára is veszélyes.

Az élelmiszerüzletek előtt nem tiltó táblák, hanem a pórázok rögzítésére szolgáló acélhurkokat lehet találni a járda mellé erősítve. Zsúfolt főutcán nem egyszer láttam a saját pórázát a szájában tartó sétáló kutyát, akinek gazdája büszkén lépdelt kedvence mögött. Soha nem felejtem el többemeletes parfümériában hosszasan válogató jól öltözött elegáns dámát skót juhászával.

Tudom, persze, a németeknek, osztrákoknak és svájciaknak könnyű, hiszen...

De miért is?
 

NÁ.