Nem tudom, hogy kor, tapasztalat, túláradó beleérző képesség, betegség, gyengeség, vagy éppen ellenkezőleg, bátorság és erő, de egyre kevésbé bírom látni, tudni, tapasztalni a kiszolgáltatott emberek szenvedését.
Kijelentésem mondanivalóját ne vezessük olyan vakvágányra, hogy relativizálom az érzéseimet, mert ugye valamihez képesti az a bizonyos „egyre”! Ez a nyelvi szürkeségem, fantáziátlanságom eredménye, ami arra lett volna hivatott, hogy kifejezzem mennyire bánt a tehetetlenségem, ha úgy tetszik a kényelmem szeretete, amiért nem állok szuperhősként készenlétben a nap huszonnégy órájában, hogy segíthessek a bajba jutottakon, pontosabban a legyőzötteken. Ezt a csoportot céloztam meg ugyanis. Azokat, akik nincsenek abban az állapotban, hogy a saját helyzetükön érdemben változtatni tudjanak.
Már régen nem érdekel, hogy önhibából, vagy azon kívül sodródik a sorsüldözött a tönk szélére. A szemükből tükröződő rémület, ami a padlóra visz. Idáig mindig felpattantam, ha rám számoltak, most azonban egyre lassabban kelek fel, egyre nehezebben szedem össze magam a következő „mérkőzésig”.
A tanulság? Talán az, hogy ennél építőbb jellegű rombolás még nem zajlott bennem.
