Miről is beszélünk? Harmadik rész.

Mondhatnám, hogy többet írhatok még a köztünk élő gonoszról, de mást már nem, mégis az az érzésem, hogy ez esetben - bár az élet rendezte így - még sem lehet a téma iránt minimális érdeklődő számára unalmas, átfedésekkel teli a számos felelevenített bűnügy. A "nincs két egyforma ügy" klisé itt különösen igaz. Valamennyi gaztett külön-külön is bosszúért (?) kiált. A kérdés, hogy az emberi igazságszolgáltatás képes-e egyáltalán valamelyest beteljesíteni küldetését. Erre keresem tovább a választ. 

Jedem das Seine

Nézem a nagy felháborodást keltő háborús bűnös, az egykori SS katona perét, a vele kapcsolatos híradásokat. Olvasom felelősségének elbagatellizálására törekvő nyilatkozatait, a bűn relativizálására való törekvést, de nem hiszek neki. 

31 év

Szita Bence gyilkosai életük végéig rácsok mögött maradnak.

Nem számolgatom mennyi pénzébe kerül ez az adófizetőknek. Úgy gondolom a hangulat ilyetén fokozására nincs szükség, hiszen kevés kérdésben egységes ennyire a társadalom, mint ezeknek a szörnyetegeknek a hermetikus elszigetelésében, mivel kivégezni nem lehet őket. 

Én vétkem, én igen nagy vétkem...

Mindenkinek tele van a padlása olyan történetekkel, melyek nem végződtek happy enddel. Mindenki ismer legalább egy olyan történetet, amelynek főszereplője a bíróság. A bíróság, az állam büntetőhatalma, amely nem azt az eredményt produkálta, amelyet elvárhattunk volna tőle. Az emberi szubjektum nehezen tud a morális kihívásokra megfelelni, képtelen ítéletekkel mit kezdeni. Szinte minden esetben túl enyhének, igazságtalanul rövidnek tartják a kiszabott büntetéseket.