Képzeljünk el egy világot, ahol az ember sorsa nem a betegsége súlyosságán, hanem egy Excel-táblázat sorain múlik. Ahol nem az orvos dönt arról, mikor történik meg egy vizsgálat, hanem a naponta engedélyezett darabszám, amit az OEP előző hónapban megszabott. Ahol a megelőzhető rák halálos, a gyógyítható szenvedés elviselhetetlen, és a gyógyítás helye lassan a fájdalom és kiszolgáltatottság gyűjtőpontjává válik. Ez nem disztópia. Ez a magyar valóság.
Amikor nem a betegség öl, hanem a rendszer
Nem, nem a daganat ölte meg. Nem a szívbetegség. Nem a csípőkopás. Hanem az idő. A várakozás. A pénzügyi plafon, amit egy láthatatlan kéz meghúzott. Mert hiába volt ott az orvos, a műszer, a szakértelem – a finanszírozási keret elfogyott.
Sok esetben a magyar egészségügy nem az erőforrások hiányán bukik el, hanem az elérhetőség tudatos korlátozásán Nem arról van szó, hogy nincs CT, hanem hogy naponta csak X CT-t lehet elszámolni. Nem arról, hogy nincs onkológus, hanem hogy csak három új beteget vehet fel hétenként. Nem arról, hogy nincs protézis, hanem hogy nincs „keret” hozzá – még ha az a beteg addig bottal jár is, fájdalomcsillapítókon él, és bezárul körülötte a világ.
Emberi sorsok számok között
Ez nem más, mint szelektálás. Nem annyira látványos, mint egy koncentrációs tábor peronján, de a logika ugyanaz: ki élhet méltó életet, és ki nem. Ki kaphat esélyt időben – és ki az, akinek már csak statisztikai esélye marad.
Dr. Mengele nevét nem könnyelműségből említem. Tudom, hogy ő egy eltorzult emberkísérletező volt, a legembertelenebb rendszer szolgálatában. De mégis: amikor az állam, mint intézmény, tudatosan késleltet gyógyítást – pusztán gazdasági racionalizálás címén –, akkor nem hasonló szerepet játszik? Csak más módszerekkel, fehér köpenyek és excel-táblák mögé bújva?
forrás:pixabay.com
A diagnózis késése – az idő a halál szövetségese
Az onkológiai betegségek esetében a diagnózis késése nem csupán kényelmetlenség, hanem élet-halál kérdése. Egy kimaradt szűrés, egy elhalasztott képalkotó vizsgálat, egy „majd fél év múlva lesz rá időpont” – mindegyik emberéletbe kerülhet. Ezeket nem hívják gyilkosságnak, de valójában kollektív, rendszerszintű felelősség húzódik mögöttük.
Ugyanez igaz a mozgásszervi betegségekre is. Egy évekig halogatott térd- vagy csípőprotézis nemcsak mozgásképtelenséget, hanem depressziót, izolációt, társas kapcsolatok elvesztését okozhat. És ezek nem „csak” mellékhatások. Ezek életek lassú elégései– megelőzhető, gyógyítható, de el nem végzett kezelések miatt.
Miért nem lázadunk?
Talán azért, mert hozzászoktunk. Mert azt mondják, „ilyen a rendszer”. Mert a haláleset után már nincs, aki reklamáljon. Mert aki megmarad, fél: ha túl sokat kérdez, még rosszabbul jár.
És közben a felelősség szépen elmosódik. Az orvos a finanszírozóra mutat. Az állam a gazdasági lehetőségekre. A beteg meg a fájdalommal küzd. És senki nem kiáltja el: ez így nem mehet tovább!
Emberként embert szolgálni
Egy állam embersége nem ott mérhető, hogy hány sportcsarnokot épít, vagy hány milliárdot költ propagandára. Hanem ott, hogy mennyit tesz azért, hogy időben és méltó módon hozzáférjünk a gyógyításhoz. Hogy ne egy kódolt sors legyen az, aki megbetegszik. És hogy ne várólistán döntsék el, ki mit érdemel.
forrás:pixabay.com
De az emlékeztetés joga a miénk marad: egy rendszer, ami embereket szelektál gyógyulásra vagy szenvedésre, az nem emberséges. Akármilyen neve is van.
