Nem
szaporítom a szót: rabja vagyok az írógépeknek. Első sorban
táskaírógépeket gyűjtök és használok, de nem fordítok hátat
az asztali masináknak sem. Büszke tulajdonosa vagyok egy korszerű
elektromos írógépnek, de ha az írógépről, mint fogalomról
beszélek, akkor mindig egy mechanikus táskaírógép képe sejlik
fel lelki szemeim előtt.
Nem
számítok valamiféle elvadult és vakult gyűjtőnek, de az is
igaz, hogy ha egy szép, vagy különleges példányt meglátok, nem
tudok ellenállni neki, de … de ez a történet nem úgy
folytatódik, hogy mindent megteszek, hogy megkaparintsam. Én
megmaradok az álmodozás szintjén. Álmodozni egy „letűnt kor”
nagyszerű találmányairól.
Nem vagyok válogatós a nyelvek terén sem, mert engem maga a gép, ami megihlet, ami hatalmába kerít, nem a klaviatúra nyelvezete varázsol el, bár hazudnék, ha azt állítanám, nem örülnék egy magyar nyelvű gépnek ebből a remek típusból, mint amin ezeket a sorokat rovom (a begépelt szöveg később digitalizálásra került).
A
nagy gyűjtögetések közben egy érdekes tendenciára lettem
figyelmes. A '60-as, '70-es évek csúcsmodelljeitől megszabadulni
kívánó hirdetők egyetlen alkalommal sem mulasztják el
megjegyezni, hogy az eladásra (elcserélésre) szánt írógép
príma állapotban van, alig használtak és legfeljebb egy
szalagcserével könnyedén üzemkésszé lehet tenni őket. Mindezen
állítások az esetek nagy részében teljes mértékben fedi a
valóságot. Miért is emelek szót ez ügyben? Semmi más okom és
indokom nincs, mint a kíváncsiság. Hogyan került a magyar
lakosság birtokába ilyen mennyiségben írógép és főleg, hogy
mi célból? Ha ugyanis alig használták őket az elmúlt 40 évben,
az azt mutatja, hogy nem volt szükségük rá.
Egy lommal több
Mi lehetett a vásárlást megelőző élethelyzet, miután az egyszeri polgár szaküzletbe fáradt és megajándékozta magát egy közepes minőségű szerkezettel? Minden család ezen folytatta hivatalos levelezését? Milyen ügyekben és évente hányszor volt szükség arra, hogy a mindenki által könnyen olvasható, letisztult szövegeket ilyen módon rögzítsék és továbbítsák?
Egy lommal több
Mi lehetett a vásárlást megelőző élethelyzet, miután az egyszeri polgár szaküzletbe fáradt és megajándékozta magát egy közepes minőségű szerkezettel? Minden család ezen folytatta hivatalos levelezését? Milyen ügyekben és évente hányszor volt szükség arra, hogy a mindenki által könnyen olvasható, letisztult szövegeket ilyen módon rögzítsék és továbbítsák?
Nem
ügyvédek, nem orvosok, írók hagyatékával gazdagszom, hanem
átlagemberek megunt holmiját hordom haza. Nem válasz tehát erre a
körre hivatkozva feleletet adni a feltett kérdéseimre.
Már
a mélyhűtőládák összerabolását sem értettem annak idején,
ami bizony úgy festett, mintha a magyar soha nem létezhetett volna
frizsider nélkül, aztán valahogy ez az őrület is alábbhagyott a
hűtőgépárusok legnagyobb bánatára. Hozzájuk képest
szerencsésnek érezhették ezek szerint magukat az írógépárusok,
bár töredelmesen be kell, hogy valljam, nekem a mai napig fogalmam
sincs milyen üzletben lehetett egyáltalán írógépeket vásárolni.
Arról
már külön nem is szólok, hogy a típusválaszték mikor, milyen
körülmények és főleg ki által alakíttatott ki. A megszokott
hiánygazdálkodásba az is belefért volna, de azt is szigorúan a
pult alól. Az a bőséges kínálat, amely manapság az írógéppiacot
jellemzi egyáltalán nem a szűk esztendőkre utal.
De akkor ki és milyen célból vásárolt írógépet?
Bennem egy némileg torz kép alakult ki, de olybá tűnik egyetlen háztartás sem nélkülözhette ezt a fenemód hasznos szerkezetet.
Erre
a megállapításra azonban nem a gépelt iratok fellelése és
olvasgatása vezetett, hanem a használt aprócikk kereskedelem
bőséges választéka. Lehet, hogy rossz a viszonyítási alapom, ám
amíg ennél jobbat, foghatóbbat nem találok, bizony én elhiszem,
hogy egyfajta kötelező háztartási kellék szerepét töltötték
be anélkül, hogy valójában akár egyszer is igazán hasznát
vették volna, vagy lehetőségeit kihasználták volna. Nem
maximálisan, csak úgy szépen, csínján.
Az
emberi képmutatás bizonyítékaik ők, egy egyre kényelmetlenebb,
kellemetlenebb használati tárgyként, akiket már csak a padlásra,
vagy a pincébe lehet elpakolni, hogy ne is lássa őket senki. Főleg
ne a gyerekek, mert ők bizony értenek hozzá, hogyan kell kérdezni.
És el is várják, hogy válaszoljanak nekik.
Ez
viszont embert próbáló feladat. Bizony!
NÁ.
NÁ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése