Egyenrangú utak

A közlekedés során gyakran kerülünk komoly szituációkba. Az egyik leginkább feloldhatatlannak tűnő közlekedési helyzet az egyenrangú utak kereszteződése. Mert ugye milyen egyszerű helyzetben van, aki balról, vagy aki jobbról közelít.

Hiába valamelyik oldalhoz tartozni kell, mert csak akkor működik a jobbkéz-szabály, esetleg a kanyarodási szabály. De mintha az egyrangú utak kereszteződése kivételt képezne.

Itt mindenki ugyanolyan esélyekkel közelítheti meg a pontot, ahol el kell döntenie merre tovább. Mi alapján dől el mégis az, hogy ki hajthat be először, vagy ki hagyhatja el elsőként a kereszteződést?

Gondolhatnánk azt, hogy a gyorsaság – értelmezésünkben a furfang, a kuruc virtus – de ebből általában galiba szokott keletkezni. Vagy a bambaság (a gyengéknek pusztulnia kell a centrális erőtérben/ből), ami ugyancsak nem egy felemelő körülmény.

Talán utoljára gondolunk rá, pedig ez lenne a legkézenfekvőbb: a kölcsönös udvariasság. Annak a felismerése, hogy egyedül, egymás nélkül nem megy. Az egyik jármű vezetője lemond előnyéről és utána már a jól bevált jobbkéz-szabály a döntő. Ami nagyon fontos, hogy senki nem veszít el semmit, viszont nyer. Továbbhaladhat épségben, egészségben, idegeskedés nélkül és nem kell egész életét megnyomorító kompromisszumokat kötni (hazugság).

Csupán embernek kell maradnia és időnként észrevennie, hogy más emberek is közelítenek felé. Hol jobbról, hol balról.

Az útjaik ugyan keresztezik egymást, de nem kell, hogy akadályt is képezzenek. És, amit soha nem szabad szem elől tévesztenünk: minden út Rómába vezet.